Na jó, ezt nem gondolod komolyan! – csodálkoztam rá Kata barátnőmre. Én, aki imádom a pörgést, a várost, és a tengerpartot is inkább a civilizáció közepén, töltsek el gyerekestől egy hónapot egy olyan görög szigeten, ahonnan többórányira van egy nagy reptér?

– Itt majd tudsz írni, és rájössz, milyen az igazi görög életérzés. Thászosz a legzöldebb görög sziget!

A görög életérzést még Linda születése előtt megpróbáltuk felfedezni Krétán, Szantorinin, Athénban a párommal, mind remek volt, imádom a gíroszt, a kék-fehér házakat, a tengert, és még egy szigettel is elvagyok, ha könnyen visszatalálok a szárazföldre. De hogy az akkor még kétéves gyerekkel, az apja nélkül, kettesben, egy hónapra…?

– Mi bajod lehet belőle? – vonta meg lazán a vállát kedvenc regényhősöm, Galántai Zsófi. Ő az én bátor énem, erre már csak azután jöttem rá, hogy felbukkant az egyik regényemben, bár az ő bátorsága és bevállalóssága nekem néha túl sok is.

De utazási ügyekben érdemes hallgatnom rá, ez már kiderült. Jó, most biztosan sokan csodálkoznak azon, hogy magamban egy kitalált alakkal beszélgetek, de sajnos vagy szerencsére: ez az igazság.

Szép új görög családom

Elindultunk. Repülővel Theszaloníkiig, aztán egy bérelt kocsi, néhány eltévedés, nem működő GPS, majd pár óra múlva érkezés egy Keramoti nevű kikötőbe vagy városba, ahol óriási sorokban várakoznak a kocsik a kompra való feljutásra. Alig jut hely a komp belsejében kinyitni a kocsiajtót, mindezt – akkor – egy nyűgössé váló kétévessel; felmenni a fedélzetre, nézni a sirályokat, meg a közeledő szigetet.

Thászosz. Kikötés után a szerpentinen még vagy háromnegyed órát csalinkáztunk – a mélyben persze gyönyörű volt a haragoskék tenger –, és a gyerek közölte, hogy hánynia kell (végül nem, de máig fenyegetőzik vele, ha lejtőn vagy emelkedőn a saját utazósebességemmel szeretnék haladni), és azt hittem, sosem érünk oda.

Aztán megláttuk a Házat. Thászoszi kőház, egy csodás, több száz éves olajfákkal beültetett kertben, egy sziklaszirten. A kertbe vezető lejtőn természetesen nem mertem lehajtani (mit tett velem az, hogy évek óta nem vezettem manuális váltós kocsit), de Kata és a gyerekek már rohantak is elénk.

Az érkezésről annyit, hogy a teraszon ott várt minket egy csomó helyi ember, az angolul nem beszélő Veta és Manólisz, aztán a nagyhangú Jórgosz, Ana és Panaioti, meg két fiúgyerekük, nem sorolom, de csak kapkodtam a fejem. Mindenki puszival üdvözölt, mintha már ezer éve ismernénk egymást, és röpködtek a meghívások. Ma vacsora ott, holnap strandolás amott, aztán ugorjunk be a pékhez, a kolostorba (tényleg!), vár a cukrász is, Angela pedig félretett nekünk egy szép halat San Antonio beachen. Csak néztem, mi ez az egész? Mintha kaptam volna egy nagy görög családot, holott nekem általában tényleg elég a sajátom.

Vadkecskék a kertben

Katáék élete már régóta kétlaki: a férje még külföldi munkája során kereste és találta meg a számára ideális telket, és együtt kezdtek bele az építkezésbe. Ha valaki, hát Kata nyilván meg tudta érteni a lelkiállapotomat, mert – meséli – amikor először meglátta a szikla tetején a bekerített telket, pánikba esett: itt fog élni a – számára és egyébként számomra is – mesés, nyüzsgő Budapest helyett? Hiszen itt közel s távol nincs egy normális kávézó, és amit ők kávénak tartanak – legalábbis az édes, vizes frappéjuk –, az fényévekre van a miénktől! És egyáltalán, hol egy szomszéd?

Megmondom: sehol.

Kata mégis szerelmes, és már nemcsak a férjébe, hanem ebbe a szigetbe is, ahol még a kávé sem olyan, mint amit mi megszoktunk, és ahol a kecskék előbb jönnek be a kertedbe, mint a szomszédok.

– Ha éjjel dübörgést hallasz, ne ijedj meg! Csak a vadkecskék lesznek azok! – akart megnyugtatni Kata, de ezzel éppen az ellenkezőjét érte el. – Van egy rés a kerítésen, de a jövő héten megcsinálják. Itt mindenre idő kell, mint minden rendes mediterrán helyen.

Már tudom: élnek házi kecskék szabadon, és élnek itt vadkecskék is – utóbbiak hatalmasak, gyönyörűek, én csak feketéket láttam, de biztosan vannak világosabb szőrűek is.

Eléggé pörgős életből érkeztem, ami kisgyerekkel sem lassult le. Mondják, hogy az írás megnyugtató tevékenység, de amikor az ember saját magának adja a leadási határidőt, amit meghosszabbít egy nappal, kettővel, egy héttel… – az nem kifejezetten megnyugtató; a relaxálástól mindenesetre jó messze van. De most, gondoltam, lesz időm befejezni a kéziratomat.

Innentől pedig a négy éve Thászoszon kelt naplóbejegyzéseimből kivonatolok:

Július 6.

Ma Katáék elvittek minket Angeláékhoz, az éttermükbe. Angela azonnal behív a konyhába, hogy megtanítsa a bujurdi elkészítését. A bujurdi egytálétel: kétféle sajt összesütése paradicsommal, paprikával. Meghívást kapunk a helyi kolostorba reggelire egy nőtől, bizonyos Szotiríától, akit mindketten akkor látunk először. Tuti, hogy nem fogok kolostorban reggelizni.

Július 7., reggel

A kolostor tengeri panorámás teraszán Szotiría életét hallgatom, aki Thászoszon született, Theszaloníkiben tanult, Ausztráliában volt diplomatafeleség, és most visszatért a szigetre, hogy megírja a könyvét. Helyette inkább elmeséli nekem az egészet.

Július 7., kora délután

A tenger olyan tiszta, hogy látni az apró halakat is, Linda a kis vízben pancsol a gyerekekkel, én beúszom a bójáig, és hirtelen bekattan, hogy szükségem van egy biciklire. Nem hiszem, hogy normális vagyok.