A film a Pulitzer-díjas Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ös Amerikai Prométheusz című életrajzi könyvén alapul, amely J. Robert Oppenheimer elméleti fizikus életét dolgozza fel, aki a Manhattan-terv vezetőjeként kulcsszerepet játszott az első nukleáris fegyverek kifejlesztésében, ami az atomkorszak kezdetét jelentette. A film címszerepében Cillian Murphyt láthatjuk, akinek ez a hatodik közös produkciója Nolannel, és egyben az első, amiben övé a főszerep, de a mellékszereplők is olyan ismert nevek közül kerültek ki, mint Emily Blunt, Matt Damon, Robert Downey Jr., Florence Pugh, Josh Hartnett, Casey Affleck, Rami Malek és Kenneth Branagh, ráadásul Haumann Máté is felbukkan két jelenetben Szilárd Leót alakítva (játékát maga Nolan is méltatta egy interjúban).
Alapvetően az ehhez hasonló sztárparádékhoz mindig fenntartásokkal állok, ugyanis szerintem gyakran ez a megúszós projektek jele; annak a feltételezésnek, hogy a híres színészek neve és arca magától eladja a filmet, és ezért nem is kell semmilyen energiát belefeccölni, úgyis tódulni fognak a népek a moziba. Üdítő volt látni, hogy
az Oppenheimer esetében nem ez volt a helyzet: mindenki remekül hozta a karakterét, és még Matt Damon műbajsza sem tudott kizökkenteni a hangulatból.
Ami egyébként is nagy szó: nem diagnosztizált ADHD-sként egy sorozatepizódot is képtelen vagyok a telefonom piszkálása, e-mail- vagy cikkírás nélkül végigülni, de Nolannek és stábjának sikerült bő három órán át úgy lekötni, ahogyan már régóta semminek.
Ki volt a valódi Oppenheimer?
A film története J. Robert Oppenheimer magánéletén és még inkább: munkásságán alapul, ami valójában egy és ugyanaz. Amerika egyik vezető elméleti fizikusa volt, aki az 1920-as és 30-as években a kvantumfizika élvonalában dolgozott. Legnagyobb teljesítménye – ami a film fő témáját szolgáltatta – az volt, hogy ő lett az igazgatója annak a projektnek, aminek keretén belül létrehozták az Egyesült Államok és egyben a világ első működő atombombáját. Mindez versenyfutás volt az idővel: a nácik évekkel előttük jártak, de végül sikerült két és fél év alatt csapatával előállítania a „szerkentyűt” a Los Alamos nevű titkos kisvárosban, ami miatt elnevezték őt az atombomba atyjának. (Magyar szál, hogy ugyanebben a projektben részt vett Teller Ede, akit a filmben Benny Safdie alakít, és felbukkant Szilárd Leó is.)
Cillian Murphy a tudós szerepében és a valódi J. Robert Oppenheimer (Fotó: UIP-Duna Film, Wikipedia)
A történet szép ívet ír le: a nagyravágyó és zseniális tudós, akit 1945-ben a nemzet hősének kiáltanak ki, segít megnyerni a háborút, majd mindössze kilenc évvel később egy kirakatper közepén találja magát, aminek következtében megalázzák és megfosztják a biztonsági engedélyétől, ami után páriává vált az egykor ünnepelt fizikus. De nemcsak a munkában, hanem a magánéletében is jelen volt ez a kettősség: karizmatikus személyisége vonzotta a nőket, és ők is őt; bár nem derül ki konkrétan, hogy hány, de valószínűen számos viszonyt folytatott, többek között kollégái feleségeivel is, gyakran szinte nyíltan. Emellett imádta a francia irodalmat, a brit költőket és Ernest Hemingway regényeit, és vonzódott a hindu miszticizmushoz. Több nyelven beszélt tökéletesen: a film egyik jelenetében kiderül, hogy mindössze hat hét alatt folyékonyan megtanult hollandul olyannyira, hogy a kvantumfizikáról is elő tudjon adni. Cillian Murphy – akiről úgy hírlik, hogy a mandulaanyákat megszégyenítően szigorú diétával fogyott le a szerepre – pedig nagyon jól hozza az ellentmondásokkal teli, zseniális és naív, intenzív gondolkodó embert, aki egyszerre törékeny és érzékeny, de ugyanakkor erős is.
Székbe szegez
Nolan szerette volna, ha a néző minél inkább beleélné magát Oppenheimer helyzetébe, ezért a forgatókönyvet is egyes szám első személyben írta, illetve operatőrével, Hoyte van Hoytemával – akivel a Csillagok közöttben és a Tenetben is együtt dolgozott – arra jutottak, hogy nemcsak az akciódúsabb jeleneteket veszik fel IMAX-kamerákkal, hanem az intim részeket is. Ez nagy ötlet volt, mert így tényleg olyan, mintha a tudós fejébe látnánk; sokkal közelebb kerülünk az ő nézőpontjához. Pont emiatt, aki teheti, IMAX moziban nézze meg ezt a filmet, de azt ajánlom, hogy minél hátrébb üljön: nekem a nyolcadik sorban eleinte nehéz volt befogadnom a hatalmas vászon (és emiatt hatalmas szereplők) képét.
Christopher Nolan rendező (középen) munka közben (Fotó: Oppenheimer / imdb)
Zseniális húzás volt az is, hogy Nolanék játszottak a fekete-fehér és színes jelenetekkel. Előbbiek a tárgyilagos, kívülről látott részeket jelentették, míg a színesek Oppenheimer szemszögéből, az ő érzéseit kivetítve mutatták a történetet, amivel a rendező még inkább közelebb akarta hozni, vagy ellenkezőleg: távolítani a nézőket. Nolan elmondása szerint az IMAX-kamerákkal olyan hatás érhető el, mintha 3D-s filmet néznénk, csak éppen szemüveg nélkül – ez sikerült is elérnie, bár aki akciófilmre számít, az csalódni fog. Nincsenek harci jelenetek, sőt, a bombarobbanás sem CGI-trükkel készült, hanem egy valódi (bár nem atom) bombát robbantottak fel, hogy még élethűbb legyen a gombafelhő és a lángok.
Kiemelném a hatásos zenét is, ami annyira jellemző a Nolan-filmekre: Hans Zimmer (aki a Csillagok között muzsikáját szerezte) méltó utódja Ludwig Göransson, aki már a Tenetért is felelt. De a különböző hangeffektusok is nagyon ott vannak; konkrétan a székbe préselő élmény a robbanás.
Horrorfilm egy csepp vér nélkül
Ne riasszon el senkit sem az a filmtől, ha esetleg nincs otthon a kvantumfizikában vagy unalmasnak találja a politikai filmeket. Szerencsére az már Nolan korábbi filmjéből, a Csillagok közöttből is kiderült, hogy ért ahhoz, hogyan kell egy ennyire bonyolult témához úgy nyúlni, hogy azt a hozzám hasonló egyszerű földi halandó is megértse annyira, amennyire szükséges a történet befogadásához. Ami pedig a politikai szálakat illeti: izgalmas látni, hogy még az ennyire felső (sőt, legfelső!) körökben is úgy megy a kavarás, mint bármelyik középiskolában, csak ugye itt sokkal nagyobb a tét annál, mintsem ki ki mellé fog ülni a menzán. Bár a történelemkönyvekből tudjuk a kimenetelt, mégis tűkön ülve várjuk, hogy vajon sikerül-e felrobbantani azt a bombát, és egyszerre szurkolunk, hogy bár sülne be…
Vannak olyan jelenetek, amelyekben sérült embereket láthatunk (az egyik ilyenben Nolan lánya, Flora is szerepelt), és látható egy feltehetően öngyilkosságnak beállított gyilkosság is, bár egyáltalán nem ezek a részek dominálnak.
A valódi horror ugyanis az emberi lélekben bújik meg, amikor bele kell néznünk a sajátunkba: vajon mi megnyomtuk volna azt a gombot?
A Milgram-kísérletként elhíresült szociálpszichológiai teszt szerint olyasmit is megteszünk, ami ellenkezik a lelkiismeretünkkel, ha egy felettünk álló mondja. Vajon Oppenheimernek ki „mondta”? Tényleg csak Hitlert akarta legyőzni, vagy a gőg vezette?
Oppenheimernek nemcsak a saját lelkiismeretével kell számolnia (Fotó: oppenheimer / imdb, UIP)
Oppenheimer maga is folyamatosan küzdött a benne kavargó ellentmondásos érzelmekkel: nagyon keményen dolgozott, hogy elkészítse a „szerkentyűnek” nevezett masinát, mert úgy vélte, hogy a német kollégái is képesek megcsinálni, ezzel pedig Hitler olyan fegyverhez jutna, ami beláthatatlan következményekkel járna. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha sikerül megnyerniük a fegyverkezési versenyt, akkor az rengeteg civil áldozattal is jár majd. Sokáig azzal áltatta magát, hogy Nagaszaki és Hirosima lebombázása véget vetett a második világháborúnak, de rájött, hogy valójában csak elindította a hidegháborút. Érvek és ellenérvek vannak mindkét olvasatra, de a lelkiismeret az olyan dolog, amivel csak magunk számolhatunk el.
Bemutató dátuma: 2023. július 20.
Forgalmazó: UIP-Duna Film
Kiemelt kép: UPIMedia / UIP-Duna Film
