A főszerkesztő levele.

Fent ültem a csúszda tetején, alattam a végtelen mélység, mögöttem a kígyózó sor. Nem volt visszaút. Vagány kamaszok huppantak a mellettem levő sávba, lökték el magukat dinamikusan, másodpercek alatt méterekkel alattunk kanyarogtak hangosan ordítva. Én is kiabáltam, de csak belül, csupán én hallottam, ahogy visítom, hogy miért, de tényleg, MIÉRT nem tudsz legalább egyszer nemet mondani?! Hogy kerültem a masszív tériszonyommal öt emelet magasba, hogy aztán az életemért fohászkodva zuhanjak, szorosan zárt szemmel, arccal a vízbe?  

Mert a csapat, akikkel nyaraltam, odavolt a víziparkért.
Itt vannak a többiek is mögöttem a sorban. Ez a legmagasabb építmény, a neve is elrettentett, Kamikaze. Nemet kellett volna mondanom, még ott lent. Most már késő, itt már csak előre mehetek, le a mélybe. 

Hátha jó lesz, gondoltam, és elengedtem a vasrudat, amely per pillanat az egyetlen biztos pontot jelentette az életben. Nem volt jó. Vakon próbáltam tompítani a száguldást, de épp az volt a lényeg, hogy nem lehetett. A szemem nem nyitottam ki a csobbanásig. Aztán a partra kijutva ledobtam magam, és átgondoltam a számtalan alkalmat, amikor nemet kellett volna mondanom az elmúlt időszakban. Megcsinálod helyettem? Tudom, hogy fáradt vagy, de jössz azért? Senki nem tudja, de te megoldod, ugye? Fogadalmat tettem, hogy mostantól tényleg másképp lesz. Ekkor megállt mellettem a barátom: jössz még egy kört? Lehet találgatni, mit válaszoltam.