Minden korábbi interjúdban előjön a tökéletesség utáni vágy mint életed egyik legmeghatározóbb mozgatórugója. Pedig én úgy látom, mintha az utóbbi időben fesztelenebbül, oldottabban mozgolódnál a világban…

Örülök, hogy így veszed észre! Sokszor elmondtam magamról, hogy maximalista vagyok, gyakran ez lett a rólam szóló cikkek főcíme is. Régebben a bennem élő igényesség társult egyfajta kényszerességgel, nagyon el tudtam keseredni, ha valami nem úgy alakult – tökéletesen –, ahogyan én a saját sztenderdemhez igazítva elképzeltem. Most is törekszem, hogy azt, amit csinálok, teljes gőzzel vigyem, de ha nem jön össze, na bumm… Van, hogy az élet összedob több lehetőséget, korábban ezekre azt mondtam, hogy együtt nem vállalom be őket. Ma már könnyedebben, bátrabban kezelem az ilyen helyzeteket, és igenis megpróbálom, belevágok. Ezért nem is megy annyi dolog el mellettem – néha pont a lazaságból sül ki a legjobb végeredmény.

Ezen a kiszámíthatatlan pályán jó, ha az ember rugalmas, de sok színész esetében látni azt – tán ponta munka hektikussága miatt –, hogy nehezen engedik ki az irányítást a kezükből. Te hogy vagy ezzel?

Kemény munkával kellett megtanulnom rugalmasnak lenni, de már úgy élem az életemet, hogy nem lepődök meg szinte semmin. Nem igazán tudok tervezni, ez néha frusztráló, de látom a szépségét is. Az irányításhoz való ragaszkodás nálam addig tart, amíg ezzel nem bántok meg másokat. Nem szeretem mások munkáját semmibe venni – van, hogy el kell engedni dolgokat, nélkülözhetetlenek a kompromisszumok. Az az elméletem, hogy a Covid minket, színészeket, vagy legalábbis engem, azért készített ki kevésbé, mert mi ebben a bizonytalanságban, egyik napról a másikra élésben elég profik vagyunk.

Azt mondtad még év elején, hogy most épp egy jó hullámon utazol, már ami a karriert illeti. Még mindig visz magával?

Igen, visz. Már nem titok, hogy forog a Hazatalálsz sorozat második évada, ami számomra egy nagyon kedves produkció a csapat és a történet miatt is, a Hunyadit hamarosan befejezzük, és nemsokára elkezdjük a Hogyan tudnék élni nélküled? című zenés film előkészületeit is. Sok régi, jó munkakapcsolat és sok új ember is megtalál különböző projektekkel, szóval elégedett vagyok.

Ősszel pedig jön egy egészen különleges film, amelyben főszerepet játszol, a Cicaverzum…

Szeleczki Rozi rendezővel dolgoztunk már együtt korábban, ebben a projektben kreatív konzulensként is részt vettem, sok mindenben meghallgatták a véleményemet a lányok (Szeleczki Rozália Kemény Zsófival közösen írta a forgatókönyvet – a szerk.). Különleges világa lesz ennek az abszurd romantikus vígjátéknak, ez a műfaj a magyar filmgyártásban ritka, fantasztikus a díszlet, a jelmez, a helyszínek, a csapatból mindenki beleadott apait-anyait, mindannyiunknak szív-ügye ez a mozi. Remélem, hogy az emberek sírva nevetnek majd ezen a szerelmiháromszög-történeten, aminek, ugye, egyik szereplője egy macska. Október 19-től látható majd a mozikban. 

A hazai szakmában valós veszély lehet az, hogy valakit túl sokat foglalkoztatnak? Hogy unalmassá válik az arca, elkopik? 

Nagyon sokáig ez valós félelmem volt, és óvatosan választottam szerepet, de közben rájöttem, hogy erre nincs recept. El kell fogadnom, hogy vannak dolgok, amikre nincs ráhatásom – ez is a lelazulással jött. Tény, hogy egy napi sorozattal az ember elvágja magát attól a lehetőségtől, hogy olyan filmrendezővel dolgozzon, aki új, friss arcokat keres, mert neki már túl sok mindent jelent az arcom. Én próbálok a megérzéseimre hallgatni, örülni annak, ami van, nem akarok túl sokat aggódni, agyalni. Biztos van ilyen, én elfogadom: hogy ha unalmas lesz, vagy én kezdek el unatkozni, akkor keresek valami mást.

Ilyen könnyen tovább tudnál lépni a színészettől? Laikusként én azt gondolom, ha egyszer valakinek megadatott a párhuzamos életek, valóságok folyamatos megélésének a lehetősége, az egy olyan misztikus élmény, amitől nem lehet megválni.

Szeretem lerántani ezt a misztikus ködöt a színjátszásról: egy percig nem gondolom azt, például az Utas és holdvilág előadása közben, hogy én vagyok Erzsi, hanem ez egy folyamatos koncentrációs játék. De persze alulértékelni sem szeretném az élményt – azok a gondolatok, amiket átengedek közben magamon, hatással vannak rám, hisz az agyam folyamatosan olyan ingereket ad le, amiket a szerep megkíván, és bizonyos szinten a test azt megéltnek veszi. De nem itt van az elsődleges fókusz, és a végén mindig vissza kell találnom magamhoz. Nem akarom beáldozni önmagamat azért, hogy jó színész legyek. Alapvetően szeretnék egy harmonikus, kiegyensúlyozott életet ezzel az adománnyal, ami a szakmám, és egy szinten túl nem engedem, hogy a szakma felzabálja az életemet.

A szabadúszó lét sok kiszolgáltatottsággal és döntéskényszerrel is jár – van kihez fordulnod, ha elbizonytalanodsz a karriereddel kapcsolatban, szakmai kérdésekben?

Most pont kaptam egy olyan felkérést, amiben nem voltam jártas, és kapásból három kolléganőmet is fel tudtam hívni tanácsért…

Ezek szerint támogatók vagytok egymással a kollégákkal. 

Nem kifizetődő fújni egymásra. Az is lehet, hogy mivel én így állok hozzá, ezt is vonzom be, de tény, hogy manapság van egy tök jó tendencia, miszerint nem éri meg rossz fejnek lenni. Körülöttem nincsenek nagy rivalizálások, ennek ma nincs kultúrája. Kicsi ez az ország, nem engedi meg senkinek, hogy nagyon elszálljon, földön tart minket a környezet. Másrészt önismeretet igénylő szakma is a miénk, dolgozni kell magunkon, és ezt a legtöbben előremutatóan használják, előnyükre fordítják, mindenki bejárja az útját, és fejlődik közben. Ahogyan én is. Régebben például a bizonytalanságaim miatt kelthettem olyan benyomást másokban, hogy fennhordom az orromat. Remélem, ma már ez nincs így.

Ez volt az a jégkirálynőkép, ami ­viszont távol áll tőled…

Az arcunk jelent valamit a külvilágnak. Én, ha csak szimplán rászegezem a tekintetemet a kamerára, olyan lesz a fejem, mint egy bérgyilkosnak. Pár napja visszanéztem egy fotót, és láttam, hogy még mindig nem ismerem eléggé az arcomat, megint belesétáltam ugyanabba a csapdába: nem nézhetek csak úgy magam elé, nekem mindig bele kell tennem valami fényt, vidámságot. Az ember megismeri az arcát, és egy idő után megtanulja, hogy azt hogyan finomítsa, alakítsa.

El is csúfítsa akár? Ha az kell egy szerephez?

Nem szeretem azokat a színészeket, akik nem mernek csúnyák lenni. Mindig a szerepet kell szolgálnia az arcodnak, a testednek és a gondolataidnak. Ha most elővennének egy abszurd darabot, amiben az lenne a feladatom, hogy meztelencsigaként kússzak a földön, és hülye fejeket vágjak, akkor boldogan lennék a világ legrondább meztelencsigája. Én ezekre a feladatokra nagyon kíváncsi vagyok, és mindig szívesen vetem bele magam. Ki nem állhatom, ha minden képkockán az látszik, hogy a színész csak azzal van elfoglalva, hogy jól áll-e a haja. Külföldi filmekben rengeteg ilyet látni.

Talán neked szimplán megvan a kellő önbizalmad a „csúnyasághoz”.

Én azért vagyok színésznő, mert jól érzem benne magam, és mert szerintem jól is csinálom. És vállalom az ezzel járó kihívásokat. Persze nagyon sokszor hibázom, de a színészet nem olyan, mint a sport, nem mérhető számokban a teljesítmény. Mindent megteszek, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, de van, hogy a minden sem elég, mert nem csak rajtam múlik a dolog. Önbizalmam van, de annyira hullámzó, hogy néha magamat is meglepem, hogy miért nem tudtam egy olyan feladatot megugrani, amit korábban már vagy hatezerszer teljesítettem. Folyamatos önvizsgálatot igényel…

Te attól sem riadsz vissza, hogy ­viccet csinálj magadból – szívesen vállalod a bohócszerepet.

Már gyerekkoromban is így volt, lehet, hogy kompenzálni akartam ezzel valamit, de az osztályban és otthon is én voltam a vicces gyerek. Tudod, és szeretem, ha szeretnek, és szeretem kellemes hangulatban tudni az embereket magam körül, igyekszem is megtenni mindent, hogy mindenki jól érezze magát a jelenlétemben. Ennek sokszor a viccelődés a kulcsa.

Szerinted neked kell ezért tenni?

Igen, nekem ezért dolgozni kell.

Nem teher ez?

Ez a mindennapjaim része, így élek, szeretem az embereket ellazítani, megnyugtatni. Annyi stressz meg para van mindenkiben, én is csomó mindenen keresztülmentem, amíg eljutottam odáig, hogy nagyjából merjek a valódi önmagam lenni, szóval nekem nem esik nehezemre az, hogy egy közösség hangulatán dolgozzak. Azt szoktam mondani a barátaimnak, hogy van bennem egy pásztorkutyaösztön: ha együtt vagyunk, akkor például nem szeretem, ha klikkesedik a társaság, mindig összeterelem a bandát. Ez nálam alapállapot, nem élem meg tehernek.

Ha már ez szóba jött: megterhelő lehet nektek, színészeknek is, hogy ma ilyen heves indulatok feszülnek egymásnak a szakmában.

Nagyon nehéz, hogy ha elénk raknak egy forgatókönyvet, nem azzal kell foglalkoznunk elsősorban, hogy elolvassuk, és végiggondoljuk, hogyan fogjuk eljátszani, hanem először meg kell nézni, kik a készítők, aztán felhívni egy-két embert, majd körbenézni a pályatársak között, hogy na, most akkor ki mit vállal, majd mérlegelni – igen, ez iszonyú fárasztó. Az a legjobb, ha az embernek van egy belső iránytűje, és ha esetleg elbizonytalanodik is, adott esetben ehhez a belső iránymutatóhoz vissza lehet térni, meg lehet vizsgálni, hogy anno miért is mondtam igent erre. Ezért. És megkaptam, amit reméltem? Igen. És szerettem csinálni? Igen. Próbálok egy számomra elfogadható konstrukció és elvek mentén igeneket és nemeket mondani, de ha egyszer elegem lesz, akkor nem kezdek szélmalomharcba, nem fér bele az életembe, hogy napi szinten küzdjek, nem az a lelkialkat vagyok, akkor én inkább új életet kezdek valahol máshol. Bár egyre nehezebb szívvel hagynám itt ezt az országot…

Hol érzed magad igazán otthon?

Több mint tízszer költöztem az életem folyamán, onnantól kezdve, hogy a szüleim elváltak, hol a nagymamámnál, hol anyukámnál, hol apukámnál laktam, ettől a mai napig keresem az otthonomat. Ezzel együtt viszont bennem mindig is volt egy késztetés a változtatásra, valamifajta elvágyódás – egy idő után kell hogy költözzek, mert azt érzem, túl sok érzelmi lenyomat van a lakásban, a tárgyakon. Egyszóval otthonkeresésben vagyok, és ez meg is lesz előbb-utóbb, csak szerintem ennek belül és kívül egyszerre kell megtörténnie.

Fotó: Zsólyomi Norbert