Elvállalni egy feladatot, amikor már amúgy is tele vagyok munkával; elfogadni még egy sütit, pedig már jóllaktam, és nem is annyira finom; rendületlenül mosolyogni, amikor megbántanak: ezek számomra teljesen hétköznapi dolgok. Őszintén szólva, azért is szerettem volna megírni ezt a cikket, hogy a végére járjak, miért olyan nehéz sokaknak nemet mondaniuk, és azért is, mert szeretném feltérképezni, hogyan lehet ebben fejlődni.
Hosszú évek óta gondolkozom ezen, és két okra vezetem vissza, hogy miért nem tudok (vagyis miért nem tudtam, hiszen ez után a cikk után fogok tudni) nemet mondani. Az egyik, azt hiszem, valami mélyen gyökerező szeretetéhség. Meg akarok felelni, jónak lenni, azt szeretném, hogy szeressenek. A másik ok az empátia. Hogy fogja szegény idős szomszédom felcipelni a harmadikra a piaci szatyrait, ha én nem segítek neki? Dr. Kollár János klinikai szakpszichológus hozzátesz még egyet a lehetséges mozgatórugókhoz: a félelmet.
– A félelem maga is elég sokrétű lehet. Sokan egy kapcsolat elvesztésétől tartanak a leginkább, amikor nem mondanak nemet. Természetesen egy kapcsolatban nem lehet mindig mindenben egyetértés, de fontos különbség van a kompromisszum és a megalkuvás között. Kompromisszumnak azt nevezzük, amikor mindkét fél enged valamennyit, és középen találkoznak egy mindkettejük számára elfogadható megoldás jegyében. Az már azonban megalkuvás, amikor az illető felad valamit, ami számára fontos, „letér saját értékeinek országútjáról”. Nem biztos, hogy ez az áldozat megéri, még akkor sem, ha a kapcsolat fennmaradása a tét. Sokakat az vezérel, hogy ne bántsanak meg másokat. Ők nem gondolnak bele abba, hogy a fontos nemek ki nem mondásával is bántanak valakit: önmagukat. A szakirodalomban egyes szerzők egyenesen „rákra hajlamos személyiségtípusnak” nevezik az olyan embert, aki mindenkivel jót akar tenni, de magával, befelé valójában agresszív. Sok minden állhat a háttérben, például valamilyen gyerekkori visszautasítottság-élmény. Amíg az illető fel nem ismeri viselkedésének mozgatórugóit, egész életét annak szentelheti, hogy megfeleljen másoknak, tulajdonképpen másokat használ arra, hogy bebizonyítsa magának: szerethető.
Éljen a dackorszak!
A státusz elveszítésétől is sokan félnek, például egy munkahelyen. Inkább mindent elvállalnak, de ahelyett, hogy a nélkülözhetetlen, jól terhelhető munkatárs skatulyájába kerülnének, egy másik szerepbe helyezik magukat: a balekéba. Bandi, az igásló alakja juthat eszünkbe Orwell Állatfarmjából…
A szakember egy másik általános félelemre is felhívja a figyelmet, ami szintén sokunk számára ismerős lehet, amikor mindenre igent mondunk: nem merünk kilépni a komfortzónánkból. Pedig a legjelentősebb történések többnyire akkor esnek meg velünk, amikor kívül vagyunk ezen a bizonyos zónán. Belül lenni kényelmes, de unalmas. Ha átlépjük a határt, mindig ott az elbukás esélye, de a fejlődésé is.
Ehhez kapcsolódik a kívülállóságtól való félelem, ami a kiválóságtól való félelmet is magában foglalja. Aki „kiválik”, azt a nap is jobban süti, a szél is jobban fújja, és egy kicsit mindig egyedül van…
A nemet mondás képessége nem genetikai adottság, inkább neveltetés kérdése. Ha egy gyerek azt tanulja meg a szüleitől, hogy mindig egyetértőnek kell lenni, és kerülni a konfliktust, akkor nyilván felnőtt korában is nehezebben fog nemet mondani. Természetesen szülőként azzal szembesülni, hogy a gyereknek szabad akarata van, olykor kényelmetlen. A dackorszak vagy a kamaszkor keservei közepette szülőként jusson eszünkbe, hogy most tanulja a gyerek az önálló gondolkodást!
– Itt szeretném kiemelni az oktatás fontosságát – folytatja szakértőnk. – Mi ahhoz szoktunk hozzá, hogy az iskola arra tanítja a gyerekeket: adjanak vissza valamit, lehetőleg ugyanúgy, ahogyan hallották. És ezzel pont a kreativitásukat, az önállóságukat, a saját akaratukat csorbítja. Ez nagy bűn. Önálló véleményalkotásra kellene ösztönöznünk, és ha ellentmondanak, nem szabad megalázni őket – akkor sem, ha éppen nincs igazuk.
