Egyszer azt mondtad, hogy minden gyereked születésével érkezett valami újdonság is az életedbe: az elsővel a Baltazár Színház, a másodikkal pedig a mesék. A harmadik gyereked érkezése után mit fedeztél fel?
A mesékben nagyon sokszor van, hogy a főhős elalszik, elaltatják, ami azt jelenti, hogy nem elég éber. Azt hiszem, a legkisebb gyerekem éberséget, egyfajta tisztánlátást hozott az életembe. Egyke lévén mindig is nagy családot, sok gyereket szerettem volna és az ő (meg persze a testvérei) érkezésével ez az álmom meg is valósult. Ugyanakkor segített letenni a klasszikus értelemben vett rózsaszín szemüveget.
Azt gondolom, hogy az éberség hiánya az, amikor az ember nem hajlandó látni a külvilágot, hanem csak azt akarja meglátni, amit ő hinni akar.
Láthattam volna korábban is a jeleket, hogy miért nem működik az akkori magánéletem, és amikor a rózsaszín szemüveg és struccpolitika nélkül szembenéztem a helyzettel, elváltak útjaink a gyermekeim apjával. Egy nő, miután szült és anyává vált, bizonyos értelemben végtelenül kiszolgáltatottá válik, és nagyon fontos, hogy a mindennapi kihívásokhoz legyen megfelelő társa. Nekem is rá kellett ébrednem, hogy bármennyire a nagy család az álmom, mégse bírok „száz” gyerekkel egyedül.
Ha úgy adódna, vállalnál még gyereket akár mozaikcsalád formájában?
Az az igazság, hogy elvált szülőként most kezdek igazán szembesülni azzal, hogy ez a gyerekvállalás milyen hosszútávú életprogram. Az, hogy a mai világban megadhassam a saját három gyerekemnek a lehetőséget a kiteljesedésre, néha úgy érzem, erőmön felüli kihívás, de igyekszem mindent megtenni értük és magamért. Adni legjobban akkor tudok, ha én is rendben vagyok. A legkisebb gyermekem egyébként több szempontból is sorsfordító, mert nem sokkal az ő születése után apukám is nagyon legyengült, így bizonyos értelemben olyan mintha négy gyerekem lenne.
Karina édesapjával, Lászlóval
Elindult az élet „B oldala”. Szembesülni azzal, milyen is az öregség, a kiszolgáltatottság, elengedés, milyen az a fajta felelősségvállalás, ami már nem csak önmagamról, hanem még két irányba: az alattam és felettem lévő generációról, a gyerekekről és a nagyszülőről szól. Apukámnak fontos a függetlensége, ezért nem lakunk együtt, de anyukámmal beosztva minden nap elmegyünk hozzá, és gondoskodunk róla. Azt hiszem, számára életmentő az a tudat, hogy még nem szorul rá százszázalékosan más segítségére.
A mesetáborokkal szintén a nagycsaládot élheted meg, hiszen a sok gyerekkel nagyon intenzíven töltitek együtt azt a néhány napot… Hogyan jöttek a mesék az életedbe?
Valamilyen formában a mesék mindig is részei voltak az életemnek, persze gyerekként kicsit máshogy. Metamorphoses Meseterapeuta vagyok már tizenöt éve. Azok a csoportok, akikkel együtt dolgozom – akár gyerekek, akár felnőttek, vagy a táborosaim – kicsit mindig a „gyerekeim” lesznek, és nagyon nehezen élem meg, amikor a program végén elbúcsúzunk. Nemrég volt egy egyhetes táborunk, amit a Piros Kakaó (pszichodrámával foglalkozó egyesület – a szerk.) vezetőjével, Sós Dórával tartottunk. Mi annak idején együtt végeztünk Boldizsár Ildikónál a meseterápiás csoportban, és bár én sosem voltam pszichodráma képzésen, mégis színészként tulajdonképpen 25 éve ezzel foglalkozom.
A meseterápiás tábori csoport óvodát végző, első osztályba készülő gyerekekből állt, akik különböző élethelyzetekből jöttek. Volt köztük olyan, aki rendezett családi és anyagi körülmények közül érkezett, és volt két gyerek, akik mélyszegénységből, egy vidéki roma telepről. A Bagázs szervezet vállalta a mindennapi szállításukat. Azt tapasztalom, hogy mindegy, honnan jönnek a gyerekek, sokszor hegynyi magas félelem és feszültség halmozódik fel bennük, ami egy ilyen közösen játszó tábor során nagyon szépen el kezd oldódni.
Persze nyilván felnőtt fejjel látjuk, hogy nem ugyanaz egy internet- és gépfüggőség vagy az éhségtől, hidegtől, bántalmazástól való félelem… ugyanakkor a gyerek szemszögéből a saját problémája a legnagyobb, amíg meg nem ismeri másét. Nagyon sokan, akik egész nap képernyőt néznek, nem kapcsolódnak össze a saját érzéseikkel, de ugyanez igaz arra is, akivel nem beszélgetnek, és nem magyarázzák el neki, hogy mit szabad és mit nem, a másiknak mi fáj. Csodálatos tapasztalat volt közösséget kovácsolni a sokféle helyről érkező, egymásnak idegen gyerekből.
Jó volt látni, hogy megtanulták elfogadni a különbözőségeket és a közös játéknak, meséknek köszönhetően ráhangolódni egymásra. Mindenki a saját félelmeivel és akadályaival dolgozott. Minden nap átbeszéltük, hogy az adott mese segítségével hogyan tudja a saját kis lépcsőfokát megmászni. Minden nap volt a jelenetekben küzdelem, mert nagyon-nagyon szerettek volna harcolni a saját szörnyükkel, és az utolsó nap mindenki legyőzhette abban az alakban, azzal a segítővel, eszközzel, amit ő választott. Végül mindenki meglépte önmaga határait és rátalált a belső kincseire.
Ez azért is szép, mert gondolom te, mint felnőtt látod ebben az egész folyamatban a metamorfózist, a fejlődési folyamatot.
Jaj, igen, és csodálatos!
Azt érzem így ötvenhez közeledve, hogy egy bizonyos életkor után tényleg semmi más értelme nincs az életnek csak az, hogy az addig megszerzett tudásoddal és tapasztalatoddal segíts szebbé és igazabbá tenni a világot.
Mára ebben lelem a legnagyobb örömömet. Teljesen kipukkadnak a hétköznapi, öncélú buborékörömök.
A hatalmas, korokon átívelő és elképesztően lendületes Történetőrző című előadásban a 6színben nem te alakítod, hanem egyetlen darabon belül négy kollégáddal együtt harmincnyolc szerepben játszod a mesét…
Ez egy olyan mese, ami a felnőtteket is könnyedén magával tudja ragadni. Alexis Michalik Történetőrző című darabjában olyan csapattal dolgozhatok együtt, hogy számomra ez egy örömjáték. Az a két óra, amit az előadás estéin együtt töltünk, rendkívül szórakoztató – nekem gyakorlatilag énidő. Minden este, amikor beleugrunk ezekbe jelenetekbe, a titkok és történetek kavalkádjába, illetve az a végkifejlet, amit ebben megélek, nem csak a nézőnek, nekem is örömet szerez. Azokat az előadásokat szeretem igazán játszani, amelyek a lelkemnek is adnak.
Van olyan, amit benned meggyógyítottak a mesék?
Igen, a hitemet a láthatón túli erőben, de ezért nekem is tennem kell. Én hiszek abban, hogy ha jó ügyért cselekszem, akkor kapok segítséget, támogatást és bármikor változtathatok. A mesék pont arra adnak évezredes, archaikus mintát, hogy nincs olyan helyzet, amiből ne lehetne kijönni. Nekem a mesék erőt adtak, hitet és reményt arra, hogy bármikor lehet jobb, nem szabad feladni. A népmesék egyébként nagyon cselekvőek és tele vannak igével. A történetekben mindig van egy hiányállapot, amin változtatni kell, de ezt hátradőlve nem lehet megtenni. A mesékben, ha képletesen is, de minden benne van, évezredek óta ki vannak mondva a manapság tabunak számító témák: a bántalmazó szülők, a mozaikcsaládok, bármiféle másság, függőség, életszakasz válságok, a halál feldolgozás. Nincs olyan életprobléma, aminek ne lenne meg az évezredes mesei párja, valójában nincs új a nap alatt.
Érdekes, hogy mondod… vajon a függőség-meséket mennyire gyerekeknek szánták?
Mindig is felnőtteknek íródtak a mesék! Pontosabban, amikor még nem tudott mindenki írni, egy közösségbe jött a mesemondó, ő volt a történethordozó. Mivel járta a világot, tele volt tapasztalattal, bölcsességgel, és a puttonyából mindig olyat húzott elő, ami az adott közösség problémájáról szólt. A mesék szimbolikusak. Nem véletlen, hogy a művészek, gondolkodók, Jungtól kezdve olyan sokat foglalkoznak álomfejtéssel. Azok az archaikus kulcsok, amiket a mesék is kódolva elraktároztak, valójában közös tudati álomképek. Ezek az ősi múltból származó közös álomképek minden korban összekapcsolják az embereket. A magyar egy gyönyörű „képes” nyelv, imádom! Bármelyik közmondásunkat nézzük, például „az élet nem habostorta” vagy „lassan járj, tovább érsz” – mindegyik egy képet hív elő a szimbólumrendszerünkből. A felnőtt mesecsoportomba vittem közmondásos játékot, és nemrég hallottam egy szépet, amit nem ismertem eddig. Szerinted, kire mondják azt, hogy súg neki a párna?
Talán arra, aki álmos?
Képzeld arra, aki szerelmes és nem tud elaludni. Ébren álmodozik, mert a szerelme ott motoszkál a fejében. Akire meg azt mondják, hogy „ezer a lélek benne” – az bátor!
Tehát a mesék képes üzeneteiben mindenre van válasz?
Sok mindenre. Például vannak történetek az ökológiai válságra, világvége helyzetekre. Van egy olyan mese, amiben az emberek le akarják vadászni és megenni a szivárványt, és van valaki, aki meg akarja szüntetni, ám ezért irdatlan bosszút kap a természettől.
A szivárvány, mint ősi mitológiai jelkép, híd az ég és föld között, a kegyelem szimbóluma. Fontos, hogy a szimbólumok eredeti jelentését is próbáljuk megismerni.
Ha megfigyeled, a népmesékben fontos a természettel és az állatokkal való kapcsolódás. Sokszor szegődnek a főhős mellé állatsegítők, és ha velük rosszul bánnak a főhős útját járó testvérek, bizony pórul járnak. A természet rendjét és a többi élőlényt mindig tisztelni kell. A valóságban is, ha kimész a természetbe, azért tudsz töltekezni általa, mert olyan elementáris ereje van, hogy rögtön megérzed benne a helyedet, mennyit is ér egy ember. Szerintem ez máris helyre teszi az egót, a büszkeséget, a hiúságot, és segít kapcsolódni saját magaddal.
Felnőttek számára is tartasz workshopot. Velük miben más egy ilyen foglalkozás?
Nemrégiben Tátrai Vanda meseterapeuta barátnőmmel, volt közös felnőtt mesemondó workshopunk. Nagyszerű olyan emberekkel együtt lenni, akik szomjazzák a meséket, és két napon keresztül felnőttekkel beszélgetni a mesei szimbólumokról. Fantasztikus élmény megtapasztalni, milyen rengetegféle helyen és módon használják az emberek a meséket, ami, mint egy búvópatak, mindent behálóz. Szeptember elején Noszvajon szervez Vanda mesés hétvégét, ahol én is mesélek majd.
Előítéletesség azt gondolni, hogy egy ilyen foglalkozásra a nők nyitottabbak?
Annyira jó a kérdés, mert szerintem most a világban a nők vágynak jobban a tanulásra. A lelkük tanulására, az érzéseikkel való összekapcsolódásra. Régen a legtöbb sámán és mesemondó férfi volt. Ez most látványosan elbillent, és bevallom, bennem hiányt is ébreszt, a férfi erő hiányát. Egész más dinamikája van egy csoportnak, ha vannak férfiak. Tavasszal egy „Vagy mersz, vagy tanulsz” mese workshopon résztvevő férfi egész más szintre tudta emelni a beszélgetést a férfi nézőpont felmutatásával.
Láttam, hogy a Lélekmadár című projektbe is bekapcsolódott egy férfi szereplő.
Igen! Karsai Veronika pantomimművésszel és most már a testvérével csináljuk ezt a különleges előadást, amivel – meghívásos alapon – óvodákba, iskolákba látogatunk el. A Lélekmadár egy interaktív, narrált, pantomimes előadás, ami segít értelmezni, felismerni és feldolgozni a legkülönfélébb érzelmeket. Észrevettem, a nézők közt a kisfiúk milyen boldogok voltak, hogy láttak egy férfit, aki a lélek dolgaival mer foglalkozni, és előadás után odajöttek Andrást megölelgetni. Nagy öröm számomra, hogy a csángó táborunkban is van férfi segítő, mert a fiataloknak szükségük van egy önmagával rendben lévő férfi mintájára.
Lélekmadár előadás
Fontos megmutatni a férfilét szellemi tudását és bölcsességét, hogy ne merüljön ki a férfiasság fogalma fizikai és erőszakos dolgokban, vagy státusszimbólumokban. Két fiam van, szerintem fontos hangsúlyt fektetni az ösztönös érzelmek megzabolázására. Fel tud gyűlni a düh, a harag, a hatalmas szenvedélyek. Azt szoktam mondani, hogy van a külső izom, amit sporttal, edzéssel, és van a lelki izom, amit a saját határaid megugrásával tudsz erősíteni. A legegyszerűbb módja mondjuk, amikor kirándulsz és már három órája mászod a hegyet, biztos, hogy találkozol a saját határaiddal… A férfiaknak nem igazán tanítják meg megzabolázni a lelkük erejét.
Idén tizedik alkalommal rendeztétek meg a Csángó tábort. Miben más ez számodra, mint a többi mesefoglalkozás?
Tátrai Vandával és férjével közös álmunk a Derék Jankó Csángó mesetábor. Egyrészt nagyon szeretem azt a vidéket, másfelől az ottani gyerekek nagyon erősek. Már ötévesen korukhoz képest olyan durva fizikai munkát végeznek, amit én biztos, hogy nem bírnék. Ritkán tapasztalom meg azt az országjáró előadásaink során, hogy a gyerekek éreznék a belső lelki erejüket, de a csángó táborosok nagyon sokat találkoznak a lélekerejükkel, és pontosan tudják, milyen erősek. Az itteni gyerekek kalákában dolgoznak, hogy megtapasztalják a közösség erejét. Mivel sokat vannak a természetben szabad levegőn és úgy mozognak, valamilyen szinten ez hozzátesz az optimális fejlődésükhöz, megtanulják használni a testüket, ami csodálatra méltó.
Derék Jankó Csángó Mesetábor
Azok a gyerekek, akik itt élnek és dolgoznak, hogyan keverednek egy ilyen ottalvós táborba? Elengedi őket a családjuk?
Nem teljesen engedik el, mert nem biztos, hogy mindenki öt napot kimaradhat a munkából. Sőt vannak olyan táborozóink, akik hazamennek reggel 4:30 kor, megfejik a tehenet, majd kiviszik a mezőre, és úgy jönnek vissza hozzánk reggelire. Este nyolcra pedig megint mennek haza visszaterelni és megfejni a teheneket, és csak utána jönnek vissza éjszakára. Sok családnak nemhogy fürdőszobája, de meleg folyóvize sincs, általában lavórban mosakodnak. Képzelheted azt a földöntúli boldogságot, hogy a táborhelyen akár fél órát is állhat valaki egy melegvizes zuhany alatt, majd aludni térhet a „saját” szobájába. A napi háromszori étkezés és a tudat, hogy annyit ehetnek, amennyi csak bírnak, szintén fontos az ő életükben.
Ez a mesetábor egyébként csak és kizárólag ennek a környéknek – Gyimesközéplok, Muhospataka, Barackos, az ezeréves határtól nem messze – a gyerekeit fogadja be. Amikor itt vagyunk, arcul csap a valóság és ráébredek, mennyire szűk látókörűen éljük a mindennapi kis életünket – én magam is.
Azt tapasztalom, hogy a sok nehézségtől nagyon meg tud keményedni az ember. Emelkedik a tűrőképesség és erőn felül is tudunk teljesíteni. Ha nincs választás, marad a cselekvés, a remény és a hit – mint a mesékben.
Hatalmas, égig érő fák közt vagyunk összesen 28 gyerekkel, nappal sokat kirándulunk, szekerezünk, patakban fürdünk, és itt zajlanak a mesés foglalkozások, este pedig a helyi panzióban szállunk meg.
Ki tudja finanszírozni ezt a tábori hetet?
Sajnos nincs mögöttünk egy állandó szervezet, így maga a program minden évben sokáig kérdéses, végül más-más finanszírozással jön létre, hol pályázatokból, hol egyéni támogatók segítségével. A táborban visszatérőként van öt olyan gyerekünk, akiket immáron harmadik éve havi ösztöndíjjal támogat az Abbázia Hotel Group, hogy kibontakoztathassák a tehetségüket. Az egyikük ennek köszönhetően fog most tanárképzőben tanulni egyetemen, három másik táborozónk tehetséges muzsikus, ők hangszert kaptak, zeneórákra járhatnak, és van egy néptáncosunk. Ezek a fiatalok abban is kiemelkedőek, hogy a körülményeikhez képest mertek nagyot álmodni, és meg is valósítják a terveiket.
A szállás és az étkezések biztosítása nagyon sokba kerül, mi, a tábort vezetők és kísérők gyakorlatilag fizetetlen missziósként veszünk részt ebben a projektben. Sokat köszönhetünk a tárgyi adományozóknak is, idén például egy kanadai cég jóvoltából iskolatáskákat, írószereket, egy ismert drogéria pedig tisztálkodási szereket és intim higiéniai termékeket küld a gyerekeknek minden évben. (Megdöbbentő lehet, de ezen a környéken egy betét például luxuscikknek számít, nem csomagban, hanem darabra árulják.) A mesetáborok folytonosságának fenntartása létfontosságú lenne sok gyerek számára, ezért remélem jövőre is sikerül megrendezni. Nagy álmom ezekkel a gyerekekkel eljönni Budapestre, vagy egyszer elvinni őket a tengerhez.
A képekért köszönet Kecskés Karinának!
