Roadékat a délnyugat-angliai Bath-ban az egész város ismerte: Jean tanár, Anthony köztisztviselő volt, tinédzser lányuk, Melanie pedig közvetlen, mindig jókedvű, színötös mintadiák. Úgy éltek, mint bárki más, örültek a forró nyári napoknak és a szikrázó napsütésnek, idilli életük azonban egy reggelen, 1984 júniusában egy csapásra rémálommá vált, mikor Melanie szülei arra ébredtek, hogy a 17 éves lány nem ért haza az éjjeli szórakozásból. Eleinte igyekeztek nem pánikba esni, hiszen tudtukkal a tinédzser a barátaival töltötte az estét – ahogyan azonban telt az idő, egyre inkább aggódni kezdtek. Kis idő elteltével az utcán egy rendőrségi hangosbemondó hangját hallották meg. A folyamatosan sugárzott felvételen egy felnőtt hang azt kérdezgette: „Ismeri valaki Melanie-t?”
Édesanyja, Jean azonnal kirontott a házból. Ekkor tudta meg a rendőröktől, hogy egy külvárosi zsákutcában rábukkantak szeretett lánya holttestére – ami mellett mindössze egyetlen azonosítást segítő tárgy hevert: egy a tinédzser nevével díszített kulcstartó. Melanie-t percekre az otthonától érte a halál: 26-szor szúrtak belé egy kést, majd a jelek szerint meg is erőszakolták. Élettelen testét egy tejesember fedezte fel a kora reggeli órákban.
Egy pillanatot sem vesztegettek a hatóságok: rögvest országos hajtóvadászatot indítottak, az ügynek pedig a Rhodium hadművelet fedőnevet adták. A rendőrség remélte, hogy a gyilkost gyorsan elkapják: a helyszínről vérnyomok vezettek el, és ebből a mintából, valamint a Melanie testéből vett ondóból annyit azonnal megállapítottak, hogy a férfi a teljes lakosság mindössze 3 százalékával osztozik ugyanazon a vércsoporton. Nem kevesebb, mint 94 férfit tartóztattak le az ügy kapcsán – akiket aztán egymás után voltak kénytelenek kihúzni a listáról.
Ahogy teltek az évek, egyre inkább egyértelművé vált, hogy Melanie meggyilkolása a megoldatlan, úgynevezett „döglött akták” csoportjához fog tartozni – és valóban így is lett, a gyilkost több mint 3 évtizeden át nem találták meg.
Sokáig nem ismerték el a női nyomozó munkáját
Julie Mackay az egyik díjával. (Fotó forrása: juliemackay.co.uk)
Julie Mackay 20 évesen csatlakozott a rendőrséghez, majd húsz évvel később, 2009-ben került az Avon és Somerset-i rendőrség döglött ügyekkel foglalkozó egységéhez, és bár kezdetben nagyszerű tehetségnek tartották, karrierlehetőségeit a kettős mérce, valamint az otthoni, családi bonyodalmak szűk keretek közé zárták. Mivel válása után egyedül nevelte három kisgyermekét, nehezen tudta áttörni karrierjében az üvegplafont: a nyomozó őrmesternek 41 éves, háromgyermekes, egyedülálló anyaként, 20 évnyi áldozatos rendőri munka után is folyamatosan küzdenie kellet az előléptetés reményében.
2009-ben tehát megoldatlan rejtélyek megfejtésére osztották be – ekkor találkozott Melanie aktájával. Mackay később úgy emlékezett vissza erre, hogy mikor a fiatal lány ügyével foglalkozó papírhegyeket tanulmányozta, azonnal támadt egy megérzése, miszerint ő fogja elkapni a gyilkost. „Nem tudom megmagyarázni, de amint elkezdtem rendezgetni a dolgokat, meggyőződésemmé vált, hogy meg fogjuk találni a fickót” – idézte fel később a sorsfordító pillanatokat.
Szinte azonnal egy ígéretesnek látszó nyomra bukkant: még 2007-ben, a gyilkosság 25 éves évfordulójának alkalmából a Crimewatch-on felhívást tett közzé a rendőrség, ennek eredményeképp pedig 72 újabb nyommal bővült a hatóság adattára. Ezek között szerepelt egy rákos betegeket ápoló nővér korábbi beszámolója, melyben a nő azt állította, hogy az egyik betege a halálos ágyán bevallotta neki Melanie meggyilkolását. A férfi testszövetéből származó DNS részben egyezett a lány holtteste körül talált nyomokkal – a további DNS-vizsgálatok azonban mégis kizárták a beteget a gyanúsítottak sorából.
Mackay azonban nem hagyta annyiban a dolgot, fejébe vette, hogy mindent megtesz azért, hogy igazságot szolgáltasson a Road családnak – küldetéstudatát pedig csak erősítette az a megrendítő felismerés, miszerint ő és a néhai Melanie nemcsak, hogy egy évben születtek, de sok közös személyiségvonással is rendelkeztek. Mackay tehát nem adta fel, ismét alaposan átrágta magát az összes tanúvallomáson, és a tárgyi bizonyítékokat is újból sorra vette, frissebb nyomok után kutatott – mindeközben pedig folyamatosan tájékoztatta a gyászoló édesanyát, Jeant ezekről.
„Soha semmit nem kozmetikáztam előtte
– emlékezett vissza a nyomozó. – Amikor közöltem vele, hogy igenis meg fogom találni Melanie gyilkosát, elmondtam, hogy ez puszta megérzés, és semmi ésszerűség nincs mögötte. De ő hitt bennem. Megvolt az a bizalom, amit korábban sosem tapasztalt. És ez idővel valami mássá is átalakult. Bevásároltam neki, együtt jártunk ebédelni, és csomó hétköznapi dologról beszélgettünk közben. Amikor elegem volt a munkából, azt mondtam az őrsön, hogy meg kell látogatnom Jeant, tájékoztatnom kell őt valamiről. A kapcsolatunk egy kis menedék lett a számomra.”
Az áttörés
Idővel a két nő egyre inkább megnyílt egymásnak, Mackay gyakran mesélt Jeannek legféltettebb titkairól, magánéleti küzdelmeiről és komoly egészségi gondjairól, a gyászoló édesanya pedig megosztotta a nyomozóval elhunyt lányával, Melanie-val kapcsolatos emlékeit – ugyanakkor azt is őszintén elmondta, hogy anno, az eredeti, kizárólag férfiakból álló nyomozócsapat milyen kirekesztő volt vele. „Még közel 30 évvel később is végtelenül dühös volt amiatt, hogy anno a nyomozók kizárták őt a nyomozásból – emlékezett vissza Mackay. – Pontosan tudtam, mit érez, mert én is ugyanezt tapasztaltam.
Voltam már olyan, férfiakkal teli szobákban, ahol arra kértek, hogy inkább főzzek egy csésze teát.”
2015-ben aztán, egyik napról a másikra nagy áttörés történt az ügyben: egy helybéli, bath-i nőével ugyanis egyezést mutattak a Melanie gyilkosától vett minták. A nő DNS-e úgy került az adatbázisba, hogy a rendőrség egy közte és a barátja közötti veszekedést követően (melynek során a nő letépte a férfiról annak nyakláncát) mintát vett mindkettejüktől. Ezután a rendőrség egy szempillantás alatt eljutott a nő apjához, Christopher Hamptonhoz, aki Melanie megtámadásának idején a környéken élt. A férfi 2015-ben már Bristolban dolgozott festő-dekoratőrként, nem volt priusza, és nem tűnt különösebben gyanúsnak sem – DNS-e azonban teljesen megegyezett a gyilkosság helyszínén talált vérrel. Azonnal letartóztatták.
Hampton sokáig tagadta tettét, röviddel a tárgyalása előtt azonban bűnösnek vallotta magát, 2016 májusában pedig a Bristoli Koronabíróságon 22 év börtönbüntetésre ítélték Melanie meggyilkolásáért. A tárgyalás végén a bíró odafordult a férfihoz, és hidegen azt mondta neki: „elég valószínű, hogy a börtönben fog meghalni”, a gyilkos felesége pedig legutoljára még annyit mondott férjének, hogy „később találkozunk” – mire Hampton érzelemmentesen odavetette, hogy „nem, nem fogunk”. A férfi ma is a rácsok mögött él.
Más gyilkosságokhoz is köze lehetett
Mackay azóta is makacsul hiszi, hogy Hamptonnak köze lehet más halálesetekhez is – például egy fiatal anyuka, bizonyos Shelley Morgan halálához, akinek holttestére két nappal Melanie megtámadása után találták rá a somerseti erdőben. Shelley-t ugyanúgy gyilkolták meg, mint Melanie-t: megerőszakolták és leszúrták, de Mackay szerint több hasonló gyilkosság is történt azokban az időkben Avon és Somerset környékén.
„Nem sok olyan lány van, akit megerőszakolnak és több késszúrással megsebesítenek egy külső helyszínen. Nyilvánvalóan minden ilyen eset dokumentációját átnéztem, és bár az kiderült, hogy Hampton a gyilkosságok helyszíneihez közel élt akkoriban, ennél többet nem tudtunk bizonyítani. Nagyon sajnálom a családokat, amiért ezt nem tudtuk megtenni” – nyilatkozta Mackay. Legalább a Road család azonban némi megnyugvásra lelt áldozatos munkájának köszönhetően.
Könyvben örökítették meg a nyomozást
Julie Mackay díjnyertes könyve. (Fotó forrása: Amazon)
Jean Road és Julie Mackay a gyilkos bebörtönzése után is szoros barátságban maradtak egymással – sőt, még azután is, hogy a nyomozót 2018-ban a gloucestershire-i rendőrséghez helyezték át, ahol aztán egy évvel később (végre) előléptették főfelügyelővé. Jean akkor is támogatta barátnőjét, mikor a nyomozó elhatározta, hogy közös történetünket To Hunt A Killer (Egy gyilkos levadászása) címmel írásban megörökíti az utókornak. A kötet tavaly került a brit könyvesboltok polcaira (idő közben több díjat is bezsebelt), és megjelenését szerencsére még Jean is épp megérte – számolt be róla a Daily Mail.
Melanie édesanyja végül idén áprilisban, 88 éves korában, agyvérzésben hunyt el – de Mackay még most is élénken emlékszik rá, hogy legutolsó találkozásukkor fehércsokis jégkrémet ettek, és, szokásukhoz híven, nagyokat nevetgéltek. „Rettenetesen hiányzik – nyilatkozta a most 55 éves Mackay. –
Jean mérhetetlenül sokat segített nekem, és én is kétségtelenül sokat segítettem neki.
Nagyon nehéz időkön segített át, ahogy én is őt. Együtt nevettünk, sírtunk, és egy nagyon különleges kapcsolódásra leltünk egymásban. Az emberek anya-lánya kapcsolatnak tekintették, de valójában túlmutatott azon. Egy nagyon mély barátság volt.”
Kiemelt kép: Melanie Road – Fotó: PA Images via Getty Images/nőklapja.hu
