Nemrég láttam egy rövid videót az interneten egy sirályról, amint besétált egy élelmiszerboltba, levett az egyik alsó polcról valami sós ropogtatnivalót, és csőrében a szerzeményével elégedetten távozott. Feltételezem, hogy ki is tudta nyitni, és meg is ette, hiszen nem úgy tűnt, mint aki először csinálja. Mennyire szürreális, mondhatnánk, pedig ha jobban belegondolunk, a sirálynak legalább ilyen szürreális, hogy mi, emberek, levonulunk lazítani a tengerpartra, bundában sült tengeri herkentyűt fogyasztunk, és sok esetben a szemetet is ott hagyjuk magunk után. Vannak, akik etetik a sirályokat, és vannak, akik kíméletlenül elzavarják őket, de a madarakat sem kell félteni. Általában megszerzik tőlünk, amit akarnak. Valahogy így él együtt ma az ember és az állat egy olyan világban, ahol a természetnek egyre kevésbé van helye.
– Az utóbbi ötven évben a föld lakossága négymilliárdról nyolcmilliárdra duplázódott, egyre többen élnek városokban – mondja Kubinyi Enikő, az ELTE etológiai tanszékének tudományos főmunkatársa. – A növekvő városok pedig a természetből hasítanak ki területeket. Vannak állatfajok, amelyek képesek alkalmazkodni az új környezethez, de a legnagyobb részük képtelen erre, és eltűnik. Röviden: egyre kevésbé létezik „vadon”, de az állatok próbálnak túlélni. Nem túl eredményesen, hiszen 1970 óta a fajok kétharmada kihalt. – De mielőtt eluralkodna rajtunk az elmúlás felett érzett kétségbeesés, térjünk vissza a városba és a jelenbe, amíg lehet.
Egyre több lakott területen találkozhatunk vadon élő állatokkal. A házunk mögötti parkolóban rendszeres vendég egy vadkacsapár, de láttam már rókát osonni egy nagy hipermarket parkolójában található szeméttárolónál is. A Palatinus strandon tavaly nyár végén egy gólya keresgélt a mesterséges szökőkútban valami neki való finomságot, de találkoztam már sólyommal a metróhoz vezető mozgólépcsőn is. Nyilván ő nem magától került oda, hanem egy solymász vitte a kezében, a többi vadon élő állat azonban önszántából jön ilyen közel, egyre közelebb. A mi szemszögünkből nézve legalábbis. Ők valószínűleg pont ennek ellenkezőjét érzékelik, azaz hogy az ember az, aki nem tartja a kellő távolságot.
– Az ember ragadozó az állat számára – folytatja Kubinyi Enikő. – A városban élő állatok viszont megtanulják, hogy a legtöbb esetben nincs félnivalójuk, ezért egyre inkább lecsökken a menekülési távolság, egyre közelebb engednek magukhoz. Néhányan akár kézből is elfogadják az élelmet. Azok az állatok, amelyek képesek alkalmazkodni, megtalálják a számukra szükséges búvó- és szaporodási helyet, valamint élelmet, így fennmaradnak a városban is.
Megsimogathatom?
Egyszer az állatkertben érdekes párbeszéd ütötte meg a fülemet. Az ázsiai vadkutyák kifutóját – valószínűleg takarítási céllal – ellepték a gondozók, viszont az állatokat ez egyáltalán nem zavarta, úgy tűnt, hozzá vannak szokva az állatkerti dolgozók közelségéhez. „Ezek a kutyák megengedik, hogy megsimogassátok őket?” – kérdezte egy bámészkodó kisfiú csengő hangon, mire az egyik gondozó szinte ráförmedve azt felelte: „Nem akarjuk őket megsimogatni, ők vadállatok!” Enyhén arrogánsnak éreztem a válaszát, de azt is beláttam, hogy igaza van. Mi, emberek furcsán viszonyulunk az állatokhoz, valójában a legtöbben nagyon keveset tudunk róluk, és hajlamosak vagyunk különböző téveszmék és rossz beidegződések mentén közelíteni feléjük. Van például ez a mániánk, hogy az állatokat mindenáron meg kell simogatni, részükről azonban ez egyáltalán nem ilyen egyértelmű.
Kutyaiskolában oktató tréner ismerősöm gyakran panaszkodik, hogy rengeteg olyan kutyatartó van, aki nemhogy a kutyákról nem tud semmit, de a saját kedvencét sem ismeri egyáltalán. Ahhoz, hogy jól működjön az együttélés ember és állat között, fontos, hogy megismerjük legalább azokat a fajokat, amelyek a közvetlen környezetünkben élnek. Manapság szerencsére egyre többet találkozni olyan felhívásokkal, amelyek megbízható helyről származnak, és hasznos információkkal látnak el bennünket azzal kapcsolatban, hogy mit lehet és mit nem, melyik fajt hogyan szabad és hogyan tilos például etetni.
Akik jártak már Gibraltáron, azok nagy valószínűséggel találkoztak az ott élő berber makákókkal. Azon a részen, ahol ezek a majmok szabadon járnak-kelnek, rengeteg figyelmeztetést lehet olvasni arra vonatkozóan, mit szabad csinálni, és mit nem a közelükben, vannak azonban, nem is kevesen, akik feszegetnék saját, illetve a majmok határait, és megszegik a szabályokat. Tilos például etetni őket, aki megteszi, azt 555 eurós pénzbírsággal büntetik, 2020 márciusa óta pedig hozzányúlni sem szabad a majmokhoz. A szabályt azért vezették be, nehogy megtámadja a koronavírus ezt az egyedülálló populációt.
Ha már a majmok érintésénél tartunk, volt szerencsém személyesen is találkozni Jane Goodall-lal, aki elmesélte, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben most már ő sem ér hozzá a csimpánzokhoz. Ez egyébként úgy került szóba, hogy elmesélte, nemrég kiment a Gombe Nemzeti Parkba, ahol évtizedeken át tanulmányozta a csimpánzokat, és az egyik idősebb nőstény észrevette, hogy visszatért. Odahozta a kicsinyét megmutatni, megálltak egymással szemben nagyjából kétméteres távolságban, nézték egymást, majd a csimpánz visszavonult a fák közé. Hát igen, Jane Goodall azon kevesek közé tartozik, akik nem leigázni, hanem megismerni akarták a vadon élő állatokat. Cserébe a csimpánzok befogadták őt a családjukba, és tisztes távolból is örömmel mutatják meg utódaikat.
