Biztatást kaptam, hogy írjak a saját „házam tájáról” is. Hát íme… Meglehetősen válogatós és nem nagyon evős, nagycsoportos unokámhoz hívtak át egyik este, mert sem a szülők, sem a nagyik nem értek rá. Gyere, nagypapa! Annyit súgtak, hogy a gyerkőc legújabban csak a drága, vastagra szelt téliszalámit hajlandó nagy ritkán magához venni. Azt is kenyér nélkül. Izgultam hát rendesen. Sikerült odaterelni a kedves társaságot a megterített asztalhoz. A két másik gyerek többé-kevésbé elnyammogta a számukra előkészített vacsorát. Magam is leültem, és a hajszálvékonyra szeletelt téliszalámit kezdtem ajánlgatni. Meglehetősen kelletlenül, gondolatban még minden mással elfoglalva ücsörgött az illetékes rossz evő mellettem. Próbáltam a figyelmét a vacsorára terelni. Eredménytelenül. A fiú még mindig az előző játékban volt lelkileg, és a drága szeletelt szalámi csak nem akart fogyni. Nőtt a feszültség, telt az idő, már az esti fürdési időbe csúsztunk bele. Miután a magam vacsoraadagját elfogyasztottam, megkérdeztem a fiúcskát: „Nem kéred ezt a finom szalámit?!” A gyerek épphogy csak rám pillantott. Erre fogtam magam, és meglehetősen mohó mozdulatokkal elkezdtem enni az adagját. A gyerek döbbent szemrehányással rám bámult, s azt válaszolta: „De!” Ezután szépen nyugodtan egy kis szeletelt uborka támogatásával az utolsó falatig megette a vacsoráját.

Javasoltam már korábban, hogy a család a reggelit, hétvégén az ebédet egyszerre, együtt fogyassza el. Amikor már lehet, a pici babával is. Az ő számára az utánzás nagy jelentőséggel bír. Ha látja, hogy anya is, a felnőttek is esznek, ez egy olyan viselkedési (utánzáson alapuló) modell, amely sokkal erősebb, hatékonyabb, mint gondolnánk. Ezért a kismamáknak ügyesnek kell lenniük, törekedjenek arra, hogy egyenek együtt a picivel! Azt persze jó lenne elkerülni, hogy később az asztalhoz ülő felnőtt a gyerek számára ne „maradékevő” legyen – meghagyom, a maradékot apa vagy anya úgyis megeszi.