Tütü vagy gerenda?

Sokáig hezitáltam, hogy prímabalerina legyek, vagy tornász. Amikor a nagymamám elvitt az Operába, már visszafelé a földalattin balettrúdnak használtam a kapaszkodót, és prímabalerina akartam lenni. Anyukám még egy trikóból és tüllből készült „balett-tütüt” is varrt nekem, és csináltatott egy ­26-os balettcipőt karácsonyra. Álmaimnak két dolog vetett véget. ­Az egyik, hogy rájöttem, a felvételizők között sok tehetséges lány van, illetve édesanyám, aki maga is balettozott anno Esztergályos Cecíliával együtt, felvilágosított, ez azért nem olyan könnyű pálya. 

„Én szeretnék lenni a himnusz a dobogón”

Aztán megláttam a románok fenoménját, Nadia Comănecit. Ő mindent tudott a tornáról, a tornából, és a sportágban mindenki csodálattal nézett fel rá. Az 1976-os olimpia után szentül elhatároztam, hogy olyan leszek, mint Comăneci. Akkor az lett a hatéves Zsuzsika családi mondása, hogy „én szeretnék lenni a himnusz a dobogón”. Éveken át borzalmasan sokat gyakoroltam. Nekem is szólt számos alkalommal nemzetközi versenyeken a magyar himnusz, de Comăneci persze elérhetetlen magasságokban maradt szinte mindenki számára mind a mai napig. Így is nagy öröm volt, hogy amit kitűztem magam elé annak idején, azt teljesítettem, átélhettem a sikeres olimpiai szereplés csodáját Szöulban.

Igen vagy nem?

Összeült a családi kupaktanács, hogy egy adódó amerikai egyetemi ösztöndíjra igent mondjunk-e, vagy ne. Gondolják el, hogy 1990-ben, a rendszerváltás hajnalán voltunk. Nem volt még mobiltelefon, mondhatni, internet sem, úgyhogy a világ végére utaztam teljesen egyedül. Tényleg nem tudtam, mi vár rám. Nemcsak a kultúrsokk, a hétköznapok terhe, a nappali tagozatos egyetemista élet melletti tornász­­elvárások, de volt egy nagy sérülésem is, elszakadt a keresztszalagom. Rá kellett jönnöm, egyedül elég nehéz a béka feneke alól kihúzni magam a saját hajamnál fogva.

Lehet, hogy riporter leszek? 

De még ezt megelőzte egy másik fontos döntés. ’88-ban, amikor kinn voltam a szöuli olimpián, az anyukám, ismerve a lányát, hogy be nem áll a szája, gondolta, kellene ezzel kezdeni valamit. Akkoriban volt a pályabelépő pályázat a Telesportnál, és ő beadta a jelentkezést a nevemben a távollétem alatt. A következő, barcelonai olimpián ismét ott voltam azzal a különbséggel, hogy nem indulóként, hanem mint riporter, Héder Barnával. Ezt követően kaptam egy olyan lehetőséget Vitray Tamástól, az akkori főszerkesztőtől, amivel élni tudtam. Ráadásul mint első nő a képernyőn, aki megpróbálta megvetni a lábát a hazai sporttelevíziózásban. 

Férj, gyerekek

Nem feltétlenül hányattatásoktól mentesen, de végül is eljutottam oda, hogy megtaláltam azt a férfit, aki mellett most már bizony elég hosszasan időzve élek. Idén vagyunk tizenhét éves házasok. A nagyobbik gyerekünk, Krisztián­ tizenhat éves, a kicsi, Adrián tíz. Dr. Ketskés Norbert édesanyám orvosaként került a látóterembe. Ő az a társ, az az ember, aki nagyjából ugyanazt gondolta a dolgok fontosságáról, az élet értelméről, értékéről, családalapításról, a szülővé válásról, mint én, és hát lekopogom, ez azóta is így van.

fotó: Centralfotó