Elfogyott a keceli kolbász, elmentem hát a piac­ra. Látom ám, hogy Márti egyedül méri a csípőst, vágja a szalonnát, oktatja a vásárlókat (iskolaévben tanárnő), mit vigyen nyársra, mit sütni, mit kenyérhez.
– Hát az Ember? – kérdezem.
– Aratás van! – néz rám rosszallón, hogyhogy nem tudom.
Te jóisten, elmúlt Péter-Pál? Ennyire szalad a nyár…! És a gondolattól régi nyarak forró, aszályos napjaiból, amikor az árok partján a lisztfinomságú szürke por úgy égette mezítlábos talpunkat, hogy csak úgy kapkodtuk – elém szalad egy hajnal.
A szomszédban arattak. Nekünk nem volt búzánk. Apám, miután kitanulta a savanyítás és konzerválás tudományát, káposztával kísérletezett. Hat dunai holdat ültetett be káposz­tapalántával. Amikor évekkel később ez a történet szóba került, én már faltam a könyveket. Egyik nagy emlékem Steinbeck Édentől keletre című regénye, s annak egyik epizódja. Adam Trask korának őrült és egyben úttörő vállalkozásába kezd, hűtővagonokban salátát visz a távoli nagyvárosba. Minden pénzét, minden reményét beleölte. Elborzadva hallják a hírt, a vagonok valami akadály miatt napokig vesztegeltek a nyílt pályán, a jég elolvadt, s a több vagon saláta, vele Adam Trask vagyona és vállalkozása, tönkrement. Apám hat hold káposztája hasonló tragédiát ért meg. Azon a tavaszon alig volt eső, s a száraz földet forró nyár aszalta keményre. A káposztából csutkák maradtak, megfojtotta az aszály, s vele apám ábrándját és terveit is.
De mindez csak annak kapcsán jutott eszembe, hogy nekünk nem volt búzánk. A szomszédban Viczkó bácsiéknak viszont volt öt hold gyönyörű búzájuk, és Péter-Pálra be is érett. Haza is hozott jó maroknyi kalászt, szétdörgölte a kérges markában, kifújta közüle a pelyvát, a magot nekünk adta, gyerekeknek, na, rágjátok! Az volt a mi rágógumink, bár ezt honnan is tudtuk volna – a friss búza! Hát madarat lehetett fogatni velem, amikor Viczkó bácsi megkérdezte: „Na, kijössz velünk aratni? A Pisti is jön…”
Pisti az unokája volt, nekem meg klottgatyás barátom, aki ugyan a kisház mögött tiltakozásom dacára szétvagdosta a nagy zöld hernyókat, de az utolsó elcsent kockacukrát is megfelezte velem. Nem fértem a bőrömbe. Mehetek, mint a nagylányok, aratni! És a Pistivel! Akibe… hát igen… egészen kicsit szerelmes voltam. Azt még hallottam, hogy apám átszól Viczkó bácsinak: „Nem lesz útban ez a lány?” Megnyugtathatták, mert amikor ágyba bújtam, odaszólt: „Sokat aludj, korán keltek!”
Sötét volt még, amikor fölsegítettek Pisti mellé a saroglyába. Pöttyös kendő volt a fejemen, és a hajnalnak illata volt. A köves úton vékony por szállt a saroglya mögött, a lovak ügetésbe fogtak, és én nem tudtam betelni a kaszálókon támadt fuvallat simogatásával, a lóhere zöldjével, a kukoricatáblák szigorú soraival – a földek és mezők világával, amit ilyen pirkadatkor még sosem láttam.
Heten voltak a kaszások, hét marokszedő mögöttük. Beálltak a szőkére fakult búzatábla széléhez, és Viczkó bácsi jelt adott: „Na, emberek, Isten nevében!”
Szinte egyszerre suhintották a kaszákat. Egy idősebb embert figyeltem. Fehér ingben volt, fehér gatyában, fekete mellényben. Nem tudtam a szemem levenni róla. Két kézre fogta a kaszáját, húz egyet vele. Lép, megint húz. Nagy ember, nagy rendet vág. Lép, újra suhint. Nem siet, nem lassú. Ritmust számolok, a kezek és a kasza mozgásában évszázadok íveit látom. De lehet, hogy ezt csak az emlékeim mondatják velem. Amik már ott megsejtettek valamit a legnehezebb és legszebb paraszti munka szentségéből. Ott, akkor, hétévesen csak néztem a búzát arató embert, és magamba szívtam az elvágott szalmakévék édes illatát, a felkelő nap narancs ragyogását, a marokszedők színes kendőit. Pisti anyukáját, ahogy sarlójával a markot szedi a fehér gatyás kaszás után. A kendője alatt a szeme olyan, mint a frissen nyílott nefelejcs, olyan kék. Repíti a kévét magasra, meg nem áll a keze. Én meg csak nézem, aztán Pistivel kévébe szedjük az elhagyott szálakat a búzaföld szélén. Izzadt kis kezünk néha egymáshoz ér. Délre tizenkét kis kévénk lett, három kalangyát raktunk belőle. Hát életemben először így arattam. A Pistivel…