Mint sok „világgámenős” történet, Lilláé is azzal kezdődött, hogy megszakadt a szíve. Elvégre vagy hatalmas csalódások vagy hatalmas megtorpanások képesek csak olyan furcsa állapotba hozni az embert, hogy az végül úgy döntsön: ha nem megy kicsiben, megteszi nagyban, és úgy lép ki korábbi életének keretei közül, hogy gyakorlatilag felrúgja azokat. Valahogy úgy (vagyis annál sokkal valóságosabban), mint ahogy az Ízek, imák, szerelmek című film alapjául szolgáló könyvben, majd az abból készült (és meglehetősen sziruposra sikeredett) filmben is tette a főhős. Nem véletlenül inspirálta Elizabeth Gilbert regénye nők egész generációját arra, hogy az utazáson keresztül definiálják újra magukat. Mert hát a dolog kétségtelenül működik, és ennek Lilla is jó példája. Hiszen nemcsak gyógyulást, de még új karrierutakat is hozhat, mint az ő esetében.
„Számomra önismereti szempontból jó volt a Covid. Lerombolt a földig, de közben teret adott, hogy rájöjjek: vagy arra szánom ezt az időt, hogy összeszedem magam, vagy hagyom ezt tovább folyni, és így élem le az életem” – mondja önismereti és világutazásának kezdeteiről Lilla. 25 éves volt, amikor három, váratlanul jött barátnőnek köszönhetően felállt a földről, lesöpörte magáról áldozatszerepének morzsáit, és egyetlen hátizsákkal nekiindult a nagyvilágnak, hogy önkéntes munkát végezzen. Bejárta Thaiföldet, Kambodzsát, Vietnámot, Perut, Mexikót, Nepált, Indonéziát és Indiát, és miközben másokon segített (volt tanító helyi iskolákban, de segítő is állatmenhelyen), megtanult magán is segíteni, amihez a legfontosabb eszköz a szeretet volt. „Eltelt 3 év aközött, hogy fuldokolva sírtam egy szobában, és aközött, ahol most vagyok, amivé közben váltam: újdonsült jógaoktató és egy könyv írója” – mondja.
Zala és a nagyvilág – de mi volt a kettő között?
„Zala megyéből származom, és nem is nagyon jártam Zalaegerszegen kívül 20 éves koromig – kezdi történetét Hegedüs Lilla, aki a szlavisztika alapszak után nemzetközi kapcsolatokon diplomázott, de az utazásai miatt teljesen letért erről az útról. – Akkor kerültem fel az egyetemre Budapestre. Visszagondolva a 20-as éveimre, nagyon sok fájdalom volt bennem. Egy korlátokkal teli élet volt…
Állandóan aggódtam. Hogy mi lesz a következő lépés. Mit gondolnak rólam mások? Mi van, ha nem is ezt az életet akarom?
Ebben nagyban közrejátszott az is, hogy elég rossz párkapcsolataim voltak.”
Hegedüs Lilla 2023-ban Nepálban – ez a Lilla már nagyon más, mint aki 2020-ban a padlón kucorogva, összetörve zokogott
Az egyetem alatt aztán az történt, hogy a bátyja Spanyolországba ment tanulni az Erasmus-program keretein belül. „Akkor utaztam először külföldre egyedül, amikor meglátogattam. Megláttam, hogy milyen jó élete van a testvéremnek. Ezután összeszedtem a bátorságom, és én is beadtam a pályázatot, és szintén az Erasmus-programmal Zágrábba kerültem. Ott megismerkedtem egy sráccal, aki Portugáliából érkezett. Akkor még nem tudtam, de eldőlt a sorsom. Ő nagyon rossz hatással volt rám, nagyon sok fájdalmat okozott, sok mindent feladtam miatta, abúzuson mentem keresztül.
Végül úgy éreztem, hogy végleg elvesztettem önmagam, kiveszett a fény az életemből. Ekkor 24 éves voltam.”
De ez még nem volt elég ahhoz, hogy megálljt parancsoljon az eseményeknek. „Emiatt a fiú miatt kiköltöztem Portugáliába, egy kisvárosba, ahol kiderült, hogy volt egy otthoni barátnője is. Ez hatalmas sokként ért. Ráadásul ekkor kezdődött az egész Covid-mizéria is. És ekkor köszöntött be a 25. születésnapom. Vártam ezt a srácot, hogy megünnepeljük, hiszen úgy voltam ott, hogy rajta kívül senkit nem ismertem. De nem ő jött, csak egy telefonhívás, amelyben szakított velem.
Úgy sírtam a szobámban a padlón fekve, hogy azt gondoltam, ennél mélyebbre ember nem süllyedhet a magányában. Ez már ébresztő volt.
Nem értettem, hogy hagyhattam így kicsúszni az irányítást a kezeim közül. Egyetlen ismerősöm volt csak kint a srácon kívül, egy szlovákiai magyar lány, Edina. Ő volt az, akire ráírtam, amikor nem tudtam, mit tegyek, mert ott ültem egyedül a lakásban – portugálokkal laktam együtt, de ők hazamentek a Covid-lezárások miatt. Edinának volt két barátnője, áthívtak magukhoz, hogy ne legyek egyedül. Ez a három lány annyira jó barátnőm lett, annyi szeretetet adtak, mint soha egy barátom sem. Egy héten át csak a lelket öntötték belém. Arra biztattak, hogy higgyem el, erős vagyok, szeretni való. Bevallottam nekik, hogy eltűntek az álmaim, ők pedig tovább biztattak, hogy keressem meg őket, meg tudom csinálni, jogom van a gyógyulásra.”
A nagy utazás kezdete – a lisszaboni reptéren egy hátizsákkal és egy Peruba szóló repjeggyel
Peru – hogy utazik biztonságban egy nő egyedül?
Lilla végül az ő ösztönzésükre jelentkezett egy önkéntes munkára. Arra, amiről korábban csak titkon álmodott, de nem mert volna belevágni, mert úgy érezte, nem elég hozzá. „Elkezdtem keresni, hogy hova tudnék menni. Jelentkeztem Peruba, de ez az út a járvány miatt csúszott egy évet. Közben elkezdtem az egészet kicsiben: ezzel a három lánnyal utazgattam. Aztán kipróbáltam egyedül is. Elmentem Sevillába, aztán Barcelonába. Majd állást kaptam Lisszabonban, így maradtam, beálltam dolgozni. De közben jártam az Azori-szigeteken, jógázni kezdtem, meditálni, naplót írni, pszichológushoz jártam” – meséli. A naplóírásból végül könyv lett, de ehhez azért el kellett még telnie némi időnek és szükség volt hozzá néhány sorsfordító találkozásra.
Lélek című könyvét a legutóbbi budapesti Ünnepi Könyvhéten dedikálta is
Amikor az utazási szigorítások enyhültek, végül eljutott Peruba. Aztán mire észbe kapott, már volt Mexikóban, felmondott az állásában, és Ázsiában találta magát. Peruban tanítóként dolgozott, mégpedig egy nagyon veszélyes helyen – a Limában található nyomornegyed Dél-Amerika egyik legrosszabb hírű helye. „Az adott ott biztonságot, hogy szervezett keretek között mentem, voltak társaim, velük együtt jártam minden reggel, és jöttem el minden délután a nyomornegyedből, az iskolából. Nagyon szigorú keretek között tartottak bennünket:
ha Limában lement a nap este hétkor, akkor este hétre minket visszarendeltek a szállásunkra, és onnantól kezdve bezárták az ajtót, nem mehettünk ki, mert sötétben veszélyes a környék ahol mi voltunk.
Egyszer megbeszéltem az egyik lánnyal, hogy mivel már elfáradtunk lelkileg – nem voltunk felkészülve ekkora szegénységre és ilyen sorsokra –, jól esett volna a sport a lelkünknek. Mivel minden nap reggel 6-kor keltünk, egyik nap 5-re húztuk az órát, hogy kimegyünk együtt futni munka előtt. Amikor ki akartunk menni, azt mondták a szálláson, hogy nem mehetünk sehova, mert még nem kelt fel a Nap, és ez így túl veszélyes.”
Peruban nemcsak dolgozott, kirándulni is volt lehetőség
Peruban vigyáztak rájuk, de mi volt vajon a többi helyen? Milyen óvintézkedéseket tesz egy fiatal nő, hogy biztonságban legyen a világ másik végén is?
„Egyedül nőként meg kell lenni a józan eszünknek. Például nem szabad éjszaka sétálnunk. Ezt mindig betartom, ez nagyon fontos. A többi dolog inkább olyan, amit szimplán józan észből sem teszel meg. De én azt szoktam mondani, hogy én Budapesten sem sétáltam a Blahán egyedül hajnali kettőkor, tehát szerintem ez nem is annyira helyfüggő.”
Illetve, ami még fontos, hogy utazás közben is legyünk képesek meghúzni a határainkat. Legutóbbi, nepáli útját, amelynek során egy nepáli kolostorban önkénteskedett és oktatott jógát, illetve tanult csakragyógyítást, egy indiai úttal szakította meg.
„Indiában például nem éreztem magam biztonságban, lelkileg sem tudtam feloldódni, és fizikailag sem jött jól, hogy nagyon sok zaklatás ért férfiaktól.
Indiában nem éreztem a csendet, nem éreztem a békét, borzalmasan hangos volt minden. Lehet, hogy csak nem hagytam neki elég időt, de úgy éreztem, hogy valami olyat hagytam hátra Nepálban, ami félbe volt szakítva, mert volt még ott dolgom. Komolyan vettem sz érzéseimet, és visszatértem.”
Thaiföldön – Bangkokban és a PhiPhi-szigeteken
A nagy realizálás
Lilla Peruból Mexikóba utazott, majd vissza Peruba, és innen tért vissza akkori otthonába, Portugáliába – ekkor még csak fizetetlen szabadságát töltötte, és vissza is ment dolgozni. „De akkor már kaptam egy kóstolót ebből az önismereti utazásból, ebből az életérzésből, és rájöttem, hogy tényleg van hozzá bátorságom. Olyan nagy szegénységet láttam Peruban, hogy szinte rosszul lettem a portugáliai szobámban: miért van nekem ennyi cuccom? Pedig már akkor sem volt túl sok tárgyam. Rájöttem, hogy nem kell, hogy dolgok vegyenek körül, csak szabadságom legyen. Pár hét múlva felmondtam, eladtam vagy elajándékoztam mindenem, annyi tárgyam maradt, ami belefért egy 12 kilós hátizsákba. Illetve hazavittem a téli dolgaimat Magyarországra, elbúcsúztam a családomtól, és vettem egy egyirányú jegyet Thaiföldre.
Húszévesen még azon is stresszeltem, ha telefonon kellett pizzát rendelnem.
Aztán ott voltam egy repjeggyel megint, amiből egy féléves utazás lett: Thaiföld, Kambodzsa, Indonézia, Vietnám, mindenhol önkénteskedtem, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, rengeteget gyógyultam. Rengeteg sírás, rengeteg öröm volt ezen az úton, érzelmileg nagyon ingadozó volt, de megérte minden perce, mert teljesen új perspektívába helyeztem az életemet. Más szintre emeltem azt, hogy mennyire hálás vagyok dolgokért, és megszületett a megbocsátás érzése az exem felé is.
Ez most nagyon erősen fog hangzani, de igazából egy hatalmas szívességet tett nekem azzal, hogy összetört, mert különben sosem kezdtem volna ezt az életet élni,
én sosem találkoztam volna ezekkel az emberekkel, és soha nem jövök rá, hogy mit szeretnék csinálni. Mert igazából Ázsiában kezdtem el arra az útra lépni amin járok. Ott kezdtem el igazán írni, ott határoztam el, hogy leteszem a jógaoktatói vizsgát is.”
Kambodzsában is önkéntes tanító volt, gyerekeket tanított angolul:
Hátrahagyni mindent – de miből?
Kilépni a biztosból, a megszokottból akkor is nehéz, ha az a megszokott rossz. Tudjuk ezt mindannyian, és mégis benne maradunk. Rossz kapcsolatokban, rossz állásokban, méltatlan helyzetekben. Van, hogy egészen prózai okai vannak a maradásnak, történetesen az anyagiak. Jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hogy hozta össze ezt a rengeteg utazást egy egyetemista lány?
Mexikóban
„16 éves korom óta dolgozom, az egyetem alatt is végig voltak félállásaim. És mivel sosem voltam materiális ember, tudtam spórolni, ez fedezte a jegyemet Peruba. Az önkéntes programban pedig kaptam ételt és szállást. A Covid miatt pedig akkor már egy évet főállásban ledolgoztam Lisszabonban. Tehát sok éve már félretettem valamire, csak soha nem tudtam, hogy mire. A ruhák, az autók nem érdekeltek, és amikor jött a perui ötlet, akkor rájöttem, hogy hát ezért van itt ez a pénz! És az ember ettől lelkileg annyira szabad lesz, hogy az leírhatatlan. Mert tényleg, minek az a huszonötödik ruha, amit megveszel?
Egy olcsóbb ruha mondjuk minimum 6-7-8 ezer forint. Ez a pénz ezekben az országokban, amelyekben én jártam, legalább három napra elég.
Tehát ha az ember átszervezi az életét, akkor megteheti ugyanezt. Persze van, aki olyan helyzetben van, hogy nem teheti meg, hogy így gazdálkodik. Aki nem tűnhet el, mert mondjuk családja van. De
amit mindannyian megtehetünk, hogy kicsit átszervezzük a prioritásainkat, és inkább élményre váltjuk a felszabadult összeget, semmint egy újabb tárgyra, amire nem feltétlenül van szükségünk.
Adott összegből hívhatunk bébiszittert, és elmehetünk akár egyedül moziba.”
A saját életünket kell élni
„Van egy Konfuciusznak tulajdonított idézet: »Két életed van. A második akkor kezdődik, amikor rájössz, hogy csak egy életed van« – szinte minden nap eszembe jut, velem is így történt. Amikor rájöttem, hogy az élet, amit éltem, nem az igazi életem, akkor kezdődött ez az egész. Rájöttem, hogy itt élek a földön x ideig, és nem akarom úgy élni az életemet, hogy hetvenévesen arra jövök rá, nem tudok mit mesélni. Nem arra akarok majd emlékezni, hogy volt egy autóm és egy házam, hanem hogy megölelt egy nepáli kislány, vagy hogy megtanítottam angolul a számokat egy perui kisfiúnak. Vagy hogy egy jógagyakorlás után valaki úgy távozott, hogy már nem volt ideges, és észrevette, hogy süt a nap és kék az ég. Ehhez kell, hogy legyen időnk kapcsolódni magunkkal, különben nem tudunk kapcsolódni másokkal.”
Lilla a legutóbbi útján, Nepálban érezte úgy, hogy hogy ez már nem az öngyógyulásról szól, hanem arról is, hogy szeretne másoknak segíteni, úgy, ahogyan sikerült magának is. „Nagyon szeretném másoknak átadni, amit tanultam, nagyon szeretném megmutatni akár a könyvemmel, akár az Instagram-beszámolóimmal vagy a csakragyógyítás kapcsán létrehozott Facebook-közösségemmel, a Live love with Lillával. Ezekben őszintén mesélek erről az útról, erről a három évről, az önismeretről. Mert
megtanultam, hogy igenis van választás, lehet ezt az életet úgy is élni, hogy tényleg mindennap azt tudjuk mondani, hogy oké, nem biztos, hogy ez volt a legjobb napom, de meg tudom ölelni magam, és van elég erőm, hogy holnap megint megpróbáljam.
És nem azt mondom, hogy most minden tökéletes, nem azt mondom, hogy nincsenek gondok, nem azt mondom, hogy nincsenek kihívások. Ugyanúgy elkap néha az önbizalomhiány, elvégre ez ott van bennünk. De ez a sok dolog kezd összeérni abban, hogy le tudok úgy feküdni este aludni, hogy igen, ma szerettem magam, és ma megpróbáltam magam még egy kicsit jobban szeretni, és ezáltal másokat is jobban szeretni, és ezáltal hálásabbnak lenni.”
Nepál
Könyvet írni az útkeresésről
Lilla terápiás jelleggel kezdett el naplót írni, majd egy-két gondolatot már meg-megosztott az Instagram-oldalán is. „Egyre többen írtak rám, hogy »Lilla, tök jó, ezen elgondolkoztam, tök jó, hogy megmutattad ezt a perspektívát.« Vagy hogy szuper, hogy »megmutattad az utazásodról ezeket a dolgokat«. Ebből az lett, hogy annyi barát írt rám Peru után, hogy találkozzam majd velük és meséljek, hogy végül elkezdtem blogot írni. Ezt már egész sokan olvasták – végül a már említett Edina barátnőm írta először, hogy miért nem rakom össze mindezt könyv formában is. Kambodzsában nálam volt a laptopom, és elkezdtem gépelni, majd azt vettem észre, hogy kész van egy fejezet, és utána, ahogy utaztam tovább, hozzáadtam még egyet, még egyet, hozzáfűztem a blogomat, kiegészítettem, és ott volt 214 oldal. Először az egészet elküldtem édesanyámnak, aki elolvasta, és mondta, hogy végigsírta az egészet. Elgondolkozott, hogy ő mennyire nem látta magát szülőként kívülről. Illetve, hogy mennyire érdekes volt teljesen más oldalát látni a lányának. Kérdezte, hogy mi a célom ezzel? Mondtam, hogy hát nem tudom,
te úgy érzed, hogy segítene ez másoknak? És anya azt mondta, hogy ő határozottan úgy érzi, hogy igen, és egyszer csak eljutottunk odáig, hogy megjelentettem.
Most már több mint 200 ember meg is vette ezt a könyvet, és legalább felük visszajelzett, hogy nagyon sokat jelentett nekik az, hogy tényleg brutálisan őszinte voltam minden soromban. Ezt a szeretetet próbálom visszaadni a jógaórák alatt is, próbálom átadni a barátaimnak, próbálom átadni a páromnak. Azóta lett párom is, akiért nagyon hálás vagyok.”
Merre tovább?
„28 év után realizálódott bennem, hogy mit szeretnék csinálni az életemben. Szeretnék írni, szeretnék oktatni. Valahol mindig is bennem volt az, hogy nem véletlenül kötődöm ennyire az önkéntes munkához. Konkrétan, fizikailag, lelkileg is érzem azt, hogy adok valamit, és az emberek rengeteget adnak nekem” – összegzi Lilla az útkeresés eredményét. És hogy mi a következő úti cél? „ Amíg a testem és a lelkem bírja, én szeretnék utazni. Viszont örülnék neki, ha lassan a párom is csatlakozna hozzám. Szeretném, ha valaki, akit szeretek osztozna ebben az örömben. És ezért tervezzük, hogy a következő út az El Camino lesz. Illetve szeretnék még egy könyvet is írni. Bevallom, hogy már készülget, elsősorban az ázsiai élményeimből.”
Köszönjük a képeket Hegedüs Lillának
