Ma is elmulasztottam valamit. Elmesélem.

Vastag felhők álltak az égen, úgy lógott belőlük az eső lába, akár egy sor elhasznált gyerekcipőfűző. Én az autómban ültem, biztos tető alatt, és dudorászva haladtam arra, amerre kéklett az ég. Akkor jött szembe a másik autó, benne a nővel. Az utca szűk volt, álltunk – azaz ültünk – hát egymással szemben az autóinkba zárva. A nő arca megfeszült, a nyakán lévő érben olyan izgatottan lüktetett a vér, hogy azt a vak is látta volna – én egyenesen a mellkasomban éreztem a nő izgatottan lüktető vérét. Tolatni kezdtem. Vagy tíz métert kellett gurulnom hátrafele, míg akadt egy kegyes hézag két parkoló autó között, de a nő csak jött velem szemben, szitkozódott az égre, majd vöröslő arccal nyomni kezdte a dudát.  

Én tolattam, ő dudált. 

A hátsó ülésén egy kislány ült, akkor egy pillanatra felnézett, nagyra nyitotta gyerekszemét, majd a telefonjába bújt, vissza a dudátlan világba. 

Közben valahogy a hézagba préseltem az autómat. Amikor a nő végre elhaladt mellettem, lehúzta az ablakot, és azzal a gyomor legaljáról feltörő lávás gőzzel átüvöltött hozzám: B…meeeg! 

Néztem utána. Meg kellett volna ölelni azt a nőt. 
Mentem tovább, mellkasomban még az előbbi gőz langyos maradékaival, felettem a már tisztuló éggel.  

Satufék.

Balról, vagy nyolcvannal elém vágott egy autó, hajszál híján belém csapódott, az ideg a mellkasomból a torkomba ugrott, vagy fordítva, hát normális az ilyen?!, láttam magam a „mi lett volna, ha” hájas viharfelhőjében, vér, biztosító, békávé, meg persze idő, idő, idő, nyomorult autó így is húszéves, nem úgy, mint az a feszes, pöffeszkedő Audi, ezek azt hiszik, nekik mindent lehet, halálra rémíteni az embert, igen, egy nő ült a kormány mögött, hát persze, hogy egy nő (mondták volna mások, de én nem mondtam), a kezem magától lendült az arcom elé, eszelősen mutogattam az autók üvege mögé szorultak ordenáré bátorságával, hülye vagy?!, leolvasta a számról a szavakat, nem mozdult. Üljön csak, gondolkozzon. Nyilván most gyűlöl, nem baj, tanulja meg, hogy figyelni kell, hogy van felelősség is a világon.

Továbbhajtottam. 

Épphogy kezdett csillapodni bennem a lélegzet, mikor észrevettem, hogy jön utánam. Na, ez meg mit akar, megverni talán?! Kicsit gyorsítottam, ő is gyorsított, már egyenesen üldözött, már mellettem volt, mutogatott, hogy álljak félre, hát jó, lesz, ami lesz, félreálltam, de nem szálltam ki, ki tudja, mi van, ha egy dühöngő őrült, ha nem riad vissza semmitől. Félig lehúztam az ablakot. A nő kiszállt, odalépett az ablak mellé. 

– Csak bocsánatot akartam kérni, én tényleg nem láttam… – mondta. 

Az arca sápadt volt, és riadt.