Az elmúlt két hétben két olyan hírt is olvashattunk, amelyek eléggé nyugtalanítók. Az egyik az 1-es főút mellett ténfergő ötéves kisfiúról szólt. Abda külterületén bolyongott az út mentén, és egy közeli gyerektáborból indult útnak. Ott persze hamar észrevették, hogy hiány­zik, keresni kezdték, de nem találták. A gyerek mellett mindenki elment autóval – és senkinek nem jutott eszébe, hogy megálljon, és megkérdezze, mégis hova tart. Végül egy szolgálaton kívüli vízirendőr fékezett le a fiú mellett, és innentől megoldódott minden. A gyerek visszakerült a táborba, a szülők megnyugodtak.

A másik történet egy fokkal keményebb: egy nőt a tőle külön élő férje elrabolta, és betuszkolta a kocsija csomagtartójába. Később egy elhagyatott részen kést szorított a torkának, és megerőszakolta. Ezután maga mellé ültette, majd egy gyorsétteremnél a nő segítségért kiabált. Senki nem reagált: az étterem vendégei végignézték az egész jelenetet, de nem mozdultak. ­Később egy bolti eladónő bújtatta el az áldozatot, és hívta a rendőrséget. A nő végül megmenekült.

Két különböző történet, de a közös bennük ugyanaz: a közöny. Akkor is, amikor szemmel láthatóan valakinek segíteni kellene, és akkor is, amikor valaki egyenesen segítségért könyörög. Lehetne ebben a cikkben most azon keseregni, mennyire elfordultunk egymástól. Hogy gyávák vagyunk, és nem szólunk bele a másik dolgába. „Nem az én dolgom” – gondoljuk, sőt, egyenesen félünk is beleavatkozni idegenek „családi ügyeibe”. 

Csakhogy ez nemcsak nálunk van így, hanem szinte mindenhol. A pszichológusok már régóta tudják, hogy létezik a „járókelő-effektus”. Nagy tömegben az emberek abban bíznak, hogy majd a másik fog cselekedni – így aztán senki nem csinál semmit. Viszont azt is megfigyelték, hogy ha valaki mégis akcióba lép, az serkentőleg hat a többiekre, és oldja a tömeg bénultságát. Az is hozzájárulhat a – látszólagos – közönyhöz, hogy a történtektől magunk is sokkolódunk, és az is előfordulhat, hogy eleve nem értjük, mi történik körülöttünk. Vagy ha értjük is: nem tudjuk, mi a teendő az adott esetben. 

Így aztán nem árt, ha felkészülünk. Érdemes elvégezni például egy elsősegély-tanfolyamot – ilyenkor magabiztosabban állunk bele egy-egy vészhelyzetbe –, és tudatosítani magunkban, hogy ha valaki láthatóan-­hallhatóan segítséget kér, vagy csak szorult helyzetbe kerül, akkor igenis a mi dolgunk, hogy ott legyünk mellette. Vagy legalább emeljük fel a telefonunkat, és hívjuk ki a rendőrséget vagy a mentőket.