Amikor megérkezünk a Velencei-tó partjára, már gyönyörű az idő, az éjszakai vihar nyomai viszont még láthatók a büfékocsi mögötti udvaron. A lángosozó dolgozója, Ternyei Ágnes (induló képünkön) azzal indítja a reggelt, hogy összeszedi a kannákat meg a szódásszifonokat, amiket széthordott a szél.
– Itt, a parton sokkal erősebben fúj – mondja. – Az egyik napernyőnket két nap után kettétörte.
A korzón kevés az árnyék, a büfékocsi a tűző napon áll. Mivel bent folyamatosan melegen kell tartania az olajat – hiszen bármikor érkezhet vendég –, ha nagy a hőség, Ágnes néha lelocsolja magát a kerti slaggal.
A nyitás előtti órákban előkészíti a feltéteket, majd dagasztani kezdi a tésztát, közben az életéről mesél. Ercsiben nőtt fel, ma is ott él, de ezt a környéket jól ismeri: a gyerekekkel rengeteg jártak a Velencei-tóhoz, jöttek akár még este is, hogy csobbanjanak egyet. Az általánosból még egészségügyi szakközépbe jelentkezett Budapestre, követte a barátnőjét, de fél év után rájött, hogy az nem az ő világa. A debreceni nagynénje vetette fel, hogy elvégezhetné az ottani vendéglátós sulit. Az egész életét a vendéglátásban és a kereskedelemben töltötte, az étteremtől a pubig mindenhol dolgozott már.
– A lángos kimondottan nyári strandétel, ami a magyaroknál elhagyhatatlan – fejti meg örök népszerűségének titkát. – Amikor a gyerekeim kicsik voltak, mi is azt kerestük, hol lehet jót venni belőle.
Hétvégén nyilván erősebb a forgalom, hétközben nehéz megjósolni, mennyi vendég érkezik. Többnyire a helyiek jönnek, de bármikor lefékezhet a büfé előtt húsz éhes biciklis, ahogy egy nappal korábban is történt. Külföldi turista jóval kevesebb fordul meg errefelé, mint a Balatonon, bár azért jövögetnek, Ágnes például emlékszik azokra a németekre, akik aranyos kiejtéssel próbáltak magyarul sajtos-tejfölös lángost rendelni. A nyári estéken a parton felpezsdül az élet, a büfében már több jókedvű társaság érdeklődött, működik-e a közelben éjszakai klub. Volt már olyan is, aki azért vett lángost, hogy megetesse a tóban úszó hattyúkat.
ÖTVENFOKOS SZENVEDÉLY
Hétvégén Ágnes és a lángosozó vezetője, Egresi Mónika ketten viszik a büfét, amúgy naponta váltják egymást. Mónika ma otthon van, de többször telefonál Ágnesnek, az egyik alkalommal én is beszélek vele. Tíz éve rendezvényekkel kezdték – meséli –, falunapokon sütöttek hurkát, kolbászt, csak később jött az ötlet, hogy próbálkozzanak meg a lángossal is. Burgonyás lángost árulnak, annak a tésztája vastagabb, puhább, mint a simáé.
‒ Hogy mekkora melegben dolgozunk, azt meg se tudom mondani, mert a hőmérőnk csak ötven fokig mutatja a hőmérsékletet. Annál is nagyobb a hőség itt. A tésztát frissen dagasztjuk, ami nagy munka. Nyilván hűtős lángosokkal könnyebb dolgozni, viszont a hideg tészta elmerül az olajban, és megszívja magát, míg a friss változat fennmarad az olaj tetején, és pillanatok alatt megsül. Tehát ha egy lángos tocsog az olajban, akkor valószínűleg hűtőben tárolták a tésztáját ‒ mutat rá Mónika. Az olajat háromnaponta cserélik, ráadásul olyan fritőzolajat használnak, aminek nincs annyira erős, égett szaga, mint például a sima étolajnak. De azért a ruha előbb-utóbb így is magába szívja az olajszagot, amit nem lehet kimosni. Ezért Mónika a munkához külön pólókat vesz, amiket a szezon végén lecserél.
‒ Előfordult, hogy amikor ötszáz-hatszáz adag lángost bedagasztottam, másnap nem bírtam felemelni a kezemet. Akkor beszereztünk egy dagasztógépet, de azt annyira nem szeretem, még mindig szívesebben dagasztok kézzel, mindegy, hány darabról van szó ‒ meséli. ‒ Azt szokták mondani, hogy a mi tésztánknak szíve-lelke van, azért ilyen finom. Nekem szerencsém van, mert szeretem elkészíteni, szeretem enni, szeretem az embereket, jó érzés, amikor visszajönnek, boldoggá tesz, ha látom az arcukon, hogy ízlett nekik.
Mónika nem csak a munkahelyén hódolhat a szenvedélyének. Készített már lángost családi ünnepségeken, baráti összejövetelen, sőt, a kisfia osztályfőnöke az iskolai farsangra fánk helyett lángost kért tőle.
UTAZÁS A GYEREKKORBA
Miközben Ágnes „kicipózza” a kelt tésztát, azokról a figyelmes vendégekről beszélgetünk, akik, ha nem eszik meg az egész lángost, köszönéskor még visszajeleznek, hogy ízlett nekik az étel, csak már jóllaktak. Miután mindent előkészített, két rekesz üres szódásüveggel autóba pattan, elrobogunk a közeli szikvizeshez, ahol néhány perc alatt megtöltik az összes flakont. Az italok közül a limonádé a legnagyobb sláger, ahhoz kell a szóda.
‒ Még maradt benne tizenhárom kisfröccs ‒ tréfálkozik ott az egyik férfi, amikor meglátja az üres üvegek alján a vízcseppeket.
A lángosozó tizenegykor nyit. Addigra a parton, tőlünk néhány méterre már többen napoznak, a tóban már ugratnak a wakeboardosok. Ágnes felhajtja a büfékocsi ablakát, a vendégek azonnal szállingózni kezdenek. Két hölgy ‒ amíg a rendelésük készül ‒ egymással is szóba elegyedik. Amikor az egyikük, Petrócziné Farkas Gizella végez, elkísérjük a kocsihoz, ahol a férje, Petróczi András várja. Öt percre, Kápolnásnyéken laknak, visszajáró vendégek, hetente többször jönnek. A közeli boltban bevásárolnak, utána visznek haza lángost ebédre. Legutóbb olyan bőséges volt a juhtúrós feltét, hogy még az otthoni tésztára is jutott belőle.
‒ Gyerekkoromban a nagyszüleim a kemencében még olyan kenyeret sütöttek, ami két hét múlva is ehető volt, sokkal jobban elállt, mint a mai társaik ‒ meséli Gizella. ‒ Annak a tésztájából szaggatták ki a kenyérsütő lapát méretű lángost is, amit parázson sütöttek meg. Akkor még tehenünk is volt, így a lángost házi tejföllel ettük, az emlékétől ma is összefut a nyál a számban. És a lángos, amit itt veszünk, majdnem visszaadja annak a réginek az ízét.
A szempontjaiknál megemlítik még, hogy míg a Balatonon a lángos alapja sok helyen 1500 forinttól indul, a Velencei-tónál feleannyi. Azt szintén előnynek tartják, ha egy lángosozó munkatársai figyelnek a vendégekre, az itteniek például a közösségi médiában mindig jelzik előre, ha valamiért csak később tudnak kinyitni.
