Amikor először álmodtam úgy a lányomról, hogy nem ő volt az események tétje, és az én álombéli egóm mégis hiányolta, óvta, védte volna őt, akkor azt gondoltam, most már zsigerileg természetes nekem, hogy ő van. Naiv voltam. Azóta tudom, a szülőségnek nincsenek efféle mércéi, vizsgái, mérföldkövei, hogy bármi természetes lehetne, vagy hogy valamilyen eredményt, állapotot véglegesnek tekinthetnék. És ahogy minden másra az életemben, a lányomra is minden jó pillanatomban rácsodálkozom, és bár aludni sem tudok, ha távol van tőlem, folyton megdöbbenek az elemi dolgain is. 

Talán mert közeleg a negyedik születésnapja, és mert annyit változott az arca, a szókincse, a humora, a mozgása, szóval mert már kisgyerek, mostanában az varázsol el (és persze feszélyez is), hogy ő egy tőlünk független ember. Aki a mi mozdulataink, szavaink, gondolataink, mosolyunk őrzője, de nem a mi letéteményünk. Olyan nehéz beismerni, hogy eddig úgy néztem rá, ő a miénk. A tulajdonunk, az életünk, a napjaink, a házasságunk. És különös módon nem is akkor képedek el leginkább, amikor tiltakozik, dacos vagy akaratos. Sokkal jobban elszédít, amikor a jelleme, az érdeklődése, a világképe ad jeleket – amikor ironizál, gúnyolódik vagy boldog. 

Erről jut eszembe, nem akarom elkiabálni, de mostanában mintha engedett volna a dackorszak satuja. Az első „jóljan”-nál („Jól van!”) még összenéztünk a feleségemmel, és bepárásodott a szemünk. Nem kell valamiért, mondjuk, egy zokni kiválasztásáért fél óráig könyörögni, harcolni, parancsolni, hanem csak úgy felveszi? Miközben kedves, figyelmes és mosolygós, és azt mondja szinte mindenre, hogy „jóljan”. Ezekben a pillanatokban kaptam rajta leginkább, mennyire figyel, és milyen boldogan mutatja meg, kicsoda ő. Mintha gyerek és szülő minden héten bemutatkozna egymásnak, ismerkedne, közeledne, és újrarajzolná a megváltozott viszonyokat.