Változtunk, Cinike? Évek óta nem láttuk egymást…
Mekkora marhák vagyunk! Kapaszkodj meg: nagyon megváltoztunk ebben a pár esztendőben, és fura ezzel szembesülni. Kívül, belül.
Szerinted te miben változtál?
Úgy indítottam az életben, hogy mindenben szerettem volna kitűnni: szerepben, öltözékben, hangzásban, valami igazán polgárpukkasztót akartam csinálni, és tegyük hozzá, ez még jól is állt. De meddig? Mondjuk, negyven-ötven éves koromig. Hál’ istennek anyukám génjeit örököltem, aki még nyolcvanévesen is úgy futott, mint a nyúl, és jól nézett ki. Belülről még engem is hajt minden, főleg a színpadon. De azért néha az jut eszembe, vajon ez nem ciki-e már. Tényleg ugyanolyan formában tudok színpadra állni, mint régen? Közben nem szeretek túlzottan meggondolt lenni, mert az nem én vagyok. Még hetvenévesen sem szeretném túlgondolni az egészet. Persze a szervezet jelez: el kell menni dokihoz, és az orvosok mindig találnak valamit, juszt is. De azért boldog vagyok, amikor az utcán megismernek. Néha meg az jár a fejemben, hogy úristen, most mit néznek rajtam: engem vagy azt a kis fölösleget? Kicsit másképp élem már meg, ha felismernek, tudod?
Hidd el, most is vonzó vagy…
Mi annak idején, amikor az éneklés, zenélés elindult a Táncdalfesztivállal, emberközeli sztárok voltunk, a szó szoros értelmében. Kezdjük ott, hogy nem is volt autónk. Nem volt pénzünk. Felültünk a négyes-hatos villamosra, mentünk a színházba próbálni, meg az Erkelbe fesztiválozni. És jött velünk a közönség, megtudták, hogy ezen vagy azon a villamoson ülök, és akkor mesélni kellett, hogy mi történt előző nap az elődöntőn, meg ki fog nyerni. Olyan volt, mintha mindenkit személyesen ismertünk volna. Most már távolság van a színpadi emberek és a közönség között. Vagy azért, mert autóban ülünk, és a másik villamoson utazik, vagy mert a másik is autózik, de mindenképpen eltávolodunk egymástól. Még akkor is, ha valaki a közönségből a buli után odajön autogramot kérni, vagy bekéredzkedik az öltözőbe. Ez más. Mi még összejártunk. Az egész zenésztársadalom jókat bulizott. Együtt voltunk. És akkor utána megkérdezték tőlünk az emberek: de mi lesz az igazi foglalkozásod? Egyikünk azt mondta, stewardess lesz, a másik meg, hogy esztergályos, meg ami eszünkbe jutott.
Te mit mondtál?
Egy időben azt, hogy gyerekorvos szeretnék lenni, aztán állatorvos, majd légiutas-kísérő.
Miért éppen az?
Mert olyan jól hangzott, hogy stewardess vagyok. Aztán egyre jobban pályára álltunk. Egyszer édesanyám azt mondta: „Hát, Cincura, most már tényleg sztárok vagytok, mert a barátnőim bocsánatot kértek.” Kérdeztem, miért. „Mert először leszúrtak, hogy miért engedek be ilyen hippiket éjszaka a lakásomba.” Tudod, akkoriban nem volt éjjel hol enni, buli után fölmentünk anyuhoz, és csinált zsíros kenyeret hagymával, meg rántottát. Ott volt hosszú hajjal Frenreisz Karesz, Zorán, Kóbor Meckyék, akik aztán nagyok lettek. Anyukám mondta, hogy hát ezek olyan aranyos fiúk, zenélnek, és erre kiközösítették a barátnői. Aztán mégis visszafogadták egy idő után, mikor kiderült, hogy ki kicsoda. Meggyőződésem, hogy a táncdalfesztiválok igazi rendszerváltást hoztak a zenében, és ez még ma is működik. És csak jót adott mindenkinek. Merthogy itt nem volt politika. Jó, hát megbotránkoztak néha, mikor az embernek már annyira rövid volt a szoknyája… De tudod, mit csináltunk? Kiszúrtunk a tévésekkel, mert mindig mondták, hogy legalább térdig érjen a szoknya, vagy még lejjebb. És akkor a próbán még úgy volt, aztán élő adásnál, hopp, fölhúztam mell alá, és egyből félcombig ért. De hát egy élő adást nem lehet megállítani…
Mennyit veszekedtünk emiatt is otthon a szüleinkkel…
Akkor azért mások voltunk. Változtunk. A hangom is velem változott, akkor lettem tinisztár. Aztán most már néniznek, de akkor is azt mondják, hogy Cini néni, nem magázódnak velem a fiatalok.
Mondd, mi az, amit másképpen csinálnál?
Legalább egy kicsit gondolkodnék ezen az angliai történeten, a lehetséges megoldáson. Benkő Lacival – Isten nyugosztalja – és a bandával elindultunk Angliába a nagy kommunizmusból, mindenki úgy hívott minket, hogy Omega Red Star és Red Sarolta. Érdekesek voltunk, és keletről jöttünk: a kettő jól összeadódott. Megvolt a sanszunk a világhírnévre. Jó volt az időzítés, a helyszín, és most jön a „de”. Ha itthon azt mondják, hogy tessék szíves lenni hazajönni és leadni az útlevelet, akkor választ adtál, hogy igen vagy nem. Anyámat, akit imádtam, és akivel a mai napig beszélgetek, nem tudtam itt hagyni. Nagyon kár, hogy késői gyerek vagyok, harminchat éves volt, amikor születtem, és ezzel 1948-ban idős anyának számított. De ha fiatalabb lett volna tíz-tizenöt évvel, akkor sokkal többet tudtunk volna együtt élni, az biztos.
Hidd el, bármikor távozik is az édesanyánk, az éppen akkora fájdalom…
Akkoriban bennünket az éneklés boldoggá tett… Amikor mi Zoránékkal énekeltünk valahol, az omegások a Kárpátiában léptek fel, Illésék a Kinizsi utcában. Tudtuk, ki hol van, és azt is, hogy utána találkozunk. Aki aznap a legnagyobb gázsit kapta, az fizetett mindenkinek. Vagy egyszerűen összedobtuk a zsozsót, nagyon családias volt az egész. Közben mindig volt bennem fájdalom és szomorúság. Lehet, hogy csodálkozol ezen, mert régóta ismersz… A sikert ma is átélhetem a fellépéseken, de már hetvenöt éves vagyok. A mai napig izgulok fellépés előtt, a lámpaláz természetes. Imádkozom, hogy Istenem, angyalok, segítsetek, anyukám, apukám, segítsetek a másik oldalról, hogy minden úgy sikerüljön, mert jót akarok. Éneklés után állva tapsol a közönség. De még így is mindig azt kérdezem, hogy, ugye, jó vagyok. Hatszázötven-valahány dalom van, és ennyi önbizalmam.
Korszakot jelentesz… minden szempontból.
Ha visszagondolok Angliára, kiderül, hogy rengeteg lehetőséggel nem éltünk. Ha nekem akkor azt mondják, hogy feleségül kell mennem Maurice Gibbhez (a Bee Gees együttes tagja volt, énekes, zeneszerző – a szerk.), mert akkor lesz angol útlevelem is, megteszem. A helyzet adott volt, de ezt senki nem mondta, nekem meg eszembe sem jutott. Gondoltam, hú, jövök haza, itt van anyu, Kareszék, a buli, minden. Olyan volt, mintha ez egy jó kis kirándulás lenne, holott akkor egy színpadon léptem fel Jimmy Hendrixtől a Rolling Stoneson át Elton Johnig mindenkivel. Ha a klasszikus lemezboltokban odanyúlok a Z betűhöz, ott van Frank Zappa, a Led Zeppelin, Zalatnay… Ugye másképp kellett volna csinálni, mert akkor nem lett volna gond, hogy hazajövök-e anyámhoz. Kettős állampolgársággal ezt megtehettem volna. Naná, hogy hazajöttem volna. És akkor most lehet, hogy valamelyik csodálatos villámban ücsörgünk itt veled. De az is lehet, hogy egy pubban énekelek napi tíz órát.
Igen, ha visszagondolok, az sejlik fel a gyerekkoromból, hogy mennyire fogalmam sem volt az életről…
A másik fájdalmam, ami nagyon rosszul érint, hogy elmennek az évek. Nem az a gond, hogy félek az öregségtől, mert már késő lenne félni, hanem rosszul érint, amikor egyszer csak egy mennykő belecsap a drága Balázs Fecóba… Vagy a korosztályomból Somlóba, Benkőbe… Ez a generáció szépen megy el sorban. Szerintem nincs olyan közöttünk, aki ne gondolná azt: a francba, mikor jön el az a pillanat, hogy én vagyok a következő? Az, hogy empatikusak vagyunk, még inkább előhozza az ilyen érzéseket. Hiába a siker, utána hazamegyek, becsukom az ajtót, ülök az aszalnál, és azt mondom, a kutya úristenit! Nagyon sokszor úgy képzeltem el, hogy egy életet fogok leélni valakivel, de ez soha nem jött össze. Ebben én is hibás voltam, persze. Mondok egy másik fontos dolgot. Fénykoromban kiderült, hogy rákos vagyok. Apukám is ebben halt meg, én mindig féltem, hogy örököltem-e a hajlamot. Jártam szűrésre, aztán egyszer közölték, gond van. Annyira akartam gyereket, annyit jártam mindenféle kezelésre, hogy előhozta a hajlamot. Megállapították 2002-ben a betegséget, megműtöttek, kivették a méhemet. Ugyanabban az évben, egy-két hónap különbséggel, jelentem meg a Playboy magazin címlapján. Ott vagyok, mint szexszimbólum, ötvennégy évesen! A másik oldalon meg már nem vagyok nő. Borzasztó az egész. Így jött Niki az életembe, aki akkor hároméves volt. Örökbe fogadtam egy gyermekotthonból. De hát csoda élete lett! A rák miatt komoly halálfélelem gyötört, akkor azt hittem, ennyi. Most meg úgy érzem, még mindig nem elég. Próbálom bepótolni, ami eddig elmaradt, a veszteségeket… Drága halottaimat, barátaimat, a kórházat, a börtönt, az elszalasztott lehetőségeket. Minél hamarabb. Nem! Nem várok holnapig!
Fotó: Simándi Etelka, FOTOCENTRAL ARCHÍV, MTI / BENKŐ IMRE
