A könyvek a 6. és 16. század között a legértékesebb vagyontárgyak közé tartoztak. Egy-egy darab árából kastélyt lehetett venni. Generációk őrizték hát kincsként, és ezer éven át ezekben maradt fenn Európa tudása, története és kultúrája. Azokról azonban, akik ezeket a fantasztikus műveket készítették, meglepően keveset tudunk. Ezért is keltett 2019-ben nagy meglepetést, amikor egy német kolostor feltárásakor ráleltek egy középkorú nő csontvázára, akinek a fogai között kék pigmentdarabkák rejtőztek. Az elemzés kiderítette, hogy egy ritka és akkoriban nagyon drága ásvány, a lápisz lazuli darabkái. A nő ezt az anyagot éveken át, folyamatosan „fogyasztotta”. A rejtély csak az volt: vajon miért? A mélykék ásványt nagy becsben tartották, porrá törve festéket készítettek belőle, és a festményeken Szűz Mária ragyogó köpenyét színezték vele.
Az asszony kódexmásoló lehetett, és festés közben időről időre megnyalta az ecsetet, hogy az hegyesebb legyen, és könnyebben tudja vele megrajzolni a finomabb részleteket. Az apró kék festékszemcsék pedig ott ragadtak a fogai között, és az évek alatt beleágyazódtak a fogkövébe. A tény, hogy ilyen drága, ritka alapanyaggal dolgozhatott, egyértelműen bizonyítja, hogy kiváló képességű művész lehetett.
Menedék és iskola
Az írást magát ugyan több mint ötezer évvel ezelőtt kitalálták a sumérok – ám az, hogyan is lehet a legjobban megőrizni, sok fejtörést okozott. A 4. századig, ha fontos volt valami, kőbe vésték, vagy agyagba karcolták és kiégették, később papirusztekercsekre festették, de egyik sem bizonyult tökéletes megoldásnak. A kő és az égetett agyag tartós volt, de az elkészítése nehézségekbe ütközött, és rengeteg helyet igényelt a tárolása. Papiruszra írni ugyan könnyebb volt, de a végeredmény nem bizonyult tartósnak, Egyiptom száraz klímájáról elkerülve hamar szétrohadt. Európában megtalálták a megoldást: borjúbőrt használtak, más néven vellumot, amelyet ha jól készítettek elő, rugalmas, tartós és sima alapanyagot kaptak, amelyen nem fakul meg az írás, még évszázadok után sem. A 6. századtól kezdték el itáliai szerzetesek képekkel is díszíteni, így alakultak ki azok a színes, gyönyörű képes kódexek, amiket ma is ismerünk. Készítőik hittek abban is, hogy létezik egy olyan szöveg, amelyet minél több helyre el kell juttatni: a Biblia, és nem sajnálták a fáradságot, hogy küldetésüket sikerre vigyék.
A kereszténység követői az első századoktól kezdve szívesen vonultak el imádkozni, meditálni, és idővel egyre nagyobb igény mutatkozott olyan közösségek létrehozására is, ahol a hasonló hitűek összegyűlhetnek. Szent Benedek nevéhez fűződik a 6. században az első szerzetesrend megalapítása – és mivel a legendák szerint volt egy ikerhúga, Szent Skolasztika, ekkor jöttek létre az apácazárdák is. „Ora et labora” (Imádkozz és dolgozz!) volt évszázadokon át a bencések jelszava, és az egyik legfontosabb munkának a kéziratok másolását tartották.
Az apácaságot választották
Az egyik első nő, akit a kora keresztény írások kiemelnek gyönyörű kézírása miatt, Szent Melánia volt, egy régi római nemesi család sarjaként a 4-5. században élt. Szülei tizenhárom évesen akarata ellenére férjhez adták, de férje két gyermekük halála után beleegyezett, hogy vagyonukat jótékony célra fordítsák. A pénzből Melánia Jeruzsálemben apácazárdát alapított, amelynek később vezetője is lett. A legendák szerint a szentírás másolásában találta meg élete értelmét és nyugalmát, és kalligrafikus, gyönyörűen formált betűi bizonyították, érdemes rá, hogy szentté avassák.
Hasonló okból vált ismertté a 8. században egy testvérpár is, akiket apjuk, egy frank nemes eredetileg csak tanulni küldött a kolostorba. Harlinde és Renilde számára azonban olyan vonzónak bizonyult az apácaélet, hogy végül életük végéig a falak között maradtak.
