Aki a világ leggazdagabb embereire főz -

Rendezvényszervezőként volt egy jó állásod, rengeteg barátod van itthon, te mégis magad mögött hagytál mindent. Mikor és miért hoztad meg ezt a döntést?
2007-ben, a harmincegyedik születésnapom előtt egy héttel egyik napról a másikra kihúzták a lábam alól a talajt, tönkrement a magánéletem. Megzuhantam. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy új életet szeretnék kezdeni. A munkából elengedtek egy hónapra, mondván, próbáljak szerencsét, de ha egy hónap múlva nem jövök vissza, elengedik a kezem. Első körben csak Londonig jutottam, de nem találtam a helyem, hazajöttem, de annyira megnyomott az ősz depressziója, hogy eldöntöttem, keresek magamnak egy olyan helyet, ahol mindig nyár van. Arra gondoltam, nincs mit vesztenem. Ha most nem, akkor soha!
Akkor még nem voltak okostelefonok, de volt már Lonely Planet útikalauz, megnyitottam az oldalt, és próbáltam eldönteni, merre induljak el: nyugatnak vagy keletnek. Ázsiában korábban jártam már, de a Karib-térségben még soha, aztán ahogy a mozifilmekben szokták, ráböktem a monitoron a Karibi-szigetvilág térképére, az ujjam pedig Saint-Martinra mutatott. Elkezdtem utánaolvasni. Megtudtam, a sziget egyik fele a Holland Királysághoz, másik fele Franciaországhoz tartozik, az Európai Unió része. Nem kell se vízum, se semmi. Bementem egy Andrássy úti utazási irodába, ahol megkérdeztem, mikor van a következő járat. Két hét múlva, október 7-én szállt fel velem a gép. Csak az odaútra volt meg a jegyem.

Saint-Martinon mi fogadott? Merre indultál el?
A Couchsurfingen keresztül egy francia családnál kaptam ingyen szállást pár napra, és belevetettem magam a szállás-és munkakeresésbe. Ekkora már tudtam, a vendéglátásban kell próbálkoznom, hiszen a szigeten minden a turizmusról szól. Alapból negyvenezer ember él ott, de főszezonban, december-január-február-márciusban megduplázódik a szám, amire rájön az üdülőhajók sok tízezres vendégserege. Én a legnagyobb holtszezonban érkeztem meg, de sikerült szállást és állást is találnom. Egy bárban kaptam munkát.

Bár a hajózás nem szerepelt a terveid között, mégis elég gyorsan egy hajó fedélzetén találtad magad.
Összeismerkedtem egy francia lánnyal, aki mondta, másnap Antiguába repül egy tíz napos hajós munkára, úgynevezett charterre, kérdezte, nincs-e kedvem vele tartani, a másod-stewardess ugyanis szerelmes lett, kilépett. Annyit tudtam a munkáról, hogy egy háromfős ír család bérli a 35 méteres jachtot egy hétre és a Brit Virgin-szigetek körül fogunk cirkálni. Bár semmi hajós papírom és tapasztalatom nem volt, elvállaltam. Kemény volt, de nagyon élveztem, és ami a történetem szempontjából meghatározó, hogy a jachton volt egy konyha, ahova be lehetett látni, én pedig rendre azon kaptam magam, hogy a séf körül sündörgök. Mindent látni és érteni akartam. Elképesztő fogásokat készített tengeri herkentyűkből, a legdrágább húsokból, egzotikus gyümölcsökből. Teljesen elvarázsolt.

Antigua és a 35 méteres hajó, amin Krisztina először dolgozott

Mennyi pénzt tudtál megkeresni a tíz nap alatt?
A napidíjam 100 dollár volt, a borravalót pedig a legénység összes tagja között egyenlő arányban osztották el. Összesen 2400 dollárt és egy repülőjegyet kaptam Saint-Martinra. Alig akartam elhinni. El is döntöttem gyorsan: ezt fogom csinálni. A következő pár hónapot arra szántam, hogy megszerezzem a szükséges papírokat, majd Dél-Franciaország felé vettem az irányt, ugyanis Antibes-ből indul el a legtöbb szuperjacht a földközi-tengeri és a karibi szezonra. Itt is couchsurfingeltem, és közben felkerestem az ügynökségeket és „dockwalkingoltam”, vagyis a kinyomtatott önéletrajzommal jártam a kikötőket.
Egy kisebb ügynökséghez is bekopogtattam, gondoltam, regisztrálok, hogy tudjanak rólam. Az irodában épp ott ült egy francia kapitány, aki sürgősen szakács/stewardess-t keresett egy vadonatúj 27 méteres vitorláshajóra, amit akkor hozott le Finnországból a hajógyárból. Rögtön megvolt az állásinterjú, sikerült. Bár fogalmam sem volt, mennyire nehéz lesz, nagyon boldog voltam, hogy megkaptam az esélyt. Pár héten belül hatodmagammal vitorlát bontottunk, és az Atlanti-óceánon át elindultunk a Karib-szigetekre, hogy Saint-Martinon, vagyis éppen azon a szigeten csapjunk bele a téli, karibi szezonba, ahol az új életem elkezdődött.

A crossing, vagyis az óceán átszelése igazi mély víz. Mivel jár pontosan?

Krisztina kabinja egy vitorláson

Az első három nap összefolyt, tengeribeteg voltam, nem bírtam felkelni a vécé mellől. A legnehezebb rész Franciaországból a Lyoni-öblön keresztül a Gibraltáron át kijutni az Atlanti-óceánra, ezen a szakaszon mindig nagyok hullámok. A Zöldfoki-szigeteken vagy az Azori-szigeteken van egy egynapos megálló, idáig eljutni vitorláshajón tíz-tizenkét nap. Innen aztán az óceán átszelése – az időjárástól és a szél járás függvényében – újabb tíz-tizenkét nap. Ez az utazás leggyönyörűbb része, ráadásul ekkora a szervezet is hozzászokik a hullámokhoz, és jó esetben a legénységhez is. Számomra mind a mai napig a hajózás legnehezebb része, hogy kis területre vagyok összezárva emberekkel, akik nem a barátaim, és a legkülönbözőbb nációkból, kultúrákból, szokások közül kerülnek ki. A privát szféra, mint olyan, egyáltalán nem létezik. Egyedül vagy. Ezt nem mindenki tudja elviselni. A hajózás tényleg egy életforma, nem való mindenkinek.

Szakács/stewardess-ként mi volt a feladatod?
Elképesztően fárasztó munka ez, hiszen párhuzamosan két munkakört kellett ellátnom: az én feladatom volt, hogy mint szakács intézzem a bevásárlást, és reggel, délben, este főzzek a legénység és a vendégek számára, de a stewardess feladatait is én láttam el. Minden áldott nap úgy kell rendbe tenni a kabinokat, mint egy ötcsillagos hotelben. Mindeközben van, hogy akár napokig nem láttam a szárazföldet, a hajó alattam pedig folyamatosan himbálózik.
Minden út előtt kapunk egy preferencialistát, amin szerepel, hogy kik az utasok, mit szeretnének csinálni, hol szeretnének étkezni, a hajón vagy a szárazföldön, de arról is részletes listát adnak, hogy mit szeretnének enni, inni, esetleg milyen ételallergiájuk van. Mindent be kell szerezni, ami a listán szerepel, ha jól akarod csinálni a dolgodat. Néha ez nagy kihívás, például ha különleges évjáratú borokat, vagy más extra ínyencségeket preferálnak a vendégek, akkor azokat oda kell reptetni.
Szezon közben általában horgonyon van a hajó, és a tenderrel, vagyis a hajóhoz tartozó kis motorcsónakkal lehet kijutni a szárazföldre, ha be kell vásárolni, vagy ki akarok menni egy helyi piacra.

Gyakran előfordult, hogy viharban, csapkodó hullámok között kellett négy-öt bevásárló kocsinyi élelmiszert egyedül felcipelnem a hajóra, görögdinnyéstül mindenestül.

Vásárláskor az egyenruhát le szoktam venni, mert ha meglátják az árusok, hogy luxushajóra vásárolok, borsosabb áron adják az árut. Ami még stresszes, ha két charter között mindössze néhány óra van felkészülni a következő vendégek fogadására.

Milyen a munkarend? Alvásra jut idő?
Változó, de általában hatkor kelek, hiszen mire felkelnek a vendégek, meg kell csinálni mindent. Ha ügyesen haladok a munkával, délután le tudok dőlni a kabinomban egy-két órára. Aztán kezdődik a vacsora, aminek éjfél előtt sosincs vége. Állandóan talpon kell lenni, megállás nélkül cipekedni, lépcsőzni, egyensúlyozni. Egy minihűtőből kell gazdálkodni 10-15 fő számára, négykézláb mászni a krumpli után, ha egy nagyobb hullám úgy megdönti a hajót, hogy szétgurul minden. Közben vár a legénység a vacsorára, de várnak a vendégek is a megterített vacsoraasztalnál. Hibázni nem nagyon lehet, ha valami odaég, nem tudok lefutni a sarki közértbe.

Tizenöt éve vagy a szakmában, mára keresett séf vagy. Hogyan jutottál el idáig?
Három évig, vagyis hat szezonra maradtam az első hajón, és közben eldöntöttem, hogy kizárólag séfként akarom folytatni. Folyamatosan képeztem magam, mert a mediterrán konyha, amit általában a jachtokon elvárnak, merőben más, mint a magyar. Rengeteg szakácskönyvet vásároltam, bújtam a netet, eljártam éttermekbe, hogy lássam, mivel és hogyan dolgoznak. Hihetetlen, de akkoriban az avokádó, a koriander, a különféle saláták újdonságnak számítottak, de meg kellett tanulnom dolgozni a legkülönbözőbb tengeri herkentyűkkel, a frissen kifogott halakkal is. Frissítettem a portfóliómat, kértem a kapitánytól ajánlólevelet, összegyűjtöttem az ételfotóimat, összeállítottam a különböző, például a karibi, a mediterrán, vagy az ételérzékenyeknek tervezett menüterveimet, és vártam, hogy induljon a szezon, és jöjjenek a megkeresések az ügynökségeken keresztül. Lassan, de beindult a séfkarrierem, tizenöt év után pedig már sokan keresnek vitorlás hajókra és motoros jachtokra egyaránt. Arra is van példa, hogy egy hajótulajdonos azért választ engem, mert imádja a magyar konyhát, a cupákos marhagulyást, a fokhagymás tarját, a csülökpörköltet, a tepsiből tunkolást.

Csülök pékné módra – Krisztina egyik közkedvelt specialitása

A társadalom leggazdagabbjait látjátok vendégül egy-egy hajóúton. Milyenek a megrendelők és a luxus, amiben élnek?
Eleinte felfoghatatlan volt ez a fajta gazdagság, az, hogy 1200 dollárért vásárolok kaviárt és 25 000 dollárért egy láda bort. Egy harminc méteres jacht bérleti díja egy hétre több tízezer euró. Erre jön az üzemanyag, a kikötői díjak, az élelmiszerek, italok, a legénységnek járó borravaló, ami hagyományosan a bérleti díj tíz-tizenöt százaléka.

Bár nagyon mások a léptékek, a tehetős emberek között ugyanúgy van kedves, tisztelettudó, mint nehéz eset, aki megjátssza magát, és akinek semmi nem jó.

Nem mindegy az sem, hogy milyen nemzetiségű vendégnek dolgozol, de általánosítani nem lehet. Nagyon nehéz, amikor aláírsz egy négy hónapos szerződést, de már az első héten tudod, pokolian küzdelmes lesz.

Gondolom, a látvány, az utazás valamelyest kárpótol a kőkemény fizikai munkáért.
Persze. Az utolsó utam során körbehajóztam Floridát, a Bahamákat a Turks- és Caicos-szigeteket, Puerto Ricót, Saint Thomas-t. Olyan helyek ezek, ahova leginkább csak a gazdagoknak van bejárása. De Európában a horvát és görög szigetek is elképzelhetetlenül szépek. Ezeket hajóról látni csak igazán. Aztán ott vannak a helyi emberek, a kicsi falvak… csodálatosak.
Évekkel ezelőtt a szicíliai Trapaniban volt egy fantasztikus élményem. Kimentem kora reggel a halpiacra, akkor érkeztek be a halászok is az éjjel kifogott, elképesztően gazdag kapással. Amikor vásároltam egyiküktől, elkezdett olaszul énekelni, továbbmentem egy másikhoz, ott is vettem valamit, ő is elkezdett énekelni, talán hálából, hogy vásároltam tőlük. A végére az egész csarnok visszhangzott a halászok énekétől, én meg álltam ott a gurulós bevásárló táskámmal, hogy hát akkor ilyen az, ha a szicíliai halászok dalra fakadnak. És akkor még nem beszéltem a természet szépségéről. Olyan tájakat, színeket, természeti jelenségeket látok, hogy túlcsordul a szívem. Ezekről nem készítesz fotókat, de ott élnek a lelkedben.
Soha nem felejtem el azt az éjszakát sem, amikor telihold világította be az óceánt valahol az egyenlítő környékén a Zöldfoki-szigetek és Brazília között. Én voltam a soros éjjeli őrszem egyedül a fedélzeten, amikor elkezdett közeledni felém egy gigantikus bálna, pár perccel később pedig már farkasszemet néztem a hatalmas bálnafarokkal. Nem mertem levegőt venni, csak vártam, hogyan dönt az állat. Rajta múlt, hogy nem söpörte a víz alá a kis katamaránt, amivel akkor utaztam. Ha máskor nem, ott elkezded tisztelni a természetet. 5000 méter víztömeg van alattad. Semmi vagy!