„Hogyan küldjem el a régi dadusunkat, akivel elégedetlen vagyok?”

Kérdés: Gyors egymásutánban született két gyerekünk, nem egészen tizenöt hónap különbség van köztük. A szüléinktől távol élünk, a férjem foglalkozása olyan, hogy teljesen kötetlen munkaidőben dolgozik (de éjszaka is) és én egyedül nem tudtam (szerintem) kellőképpen foglalkozni a kicsikkel. Ezért is fogadtunk egy idősebb nénit, hogy segítsen a gyerekek körüli munkában. A néni délutánonként jön, sétál velük, megeteti az idősebbet, felöltözteti, tisztába teszi (a kicsi még szopik). Én addig megpróbálom a házimunkát elvégezni és az ügyes-bajos dolgainkat lerendezni. Újabban egyre több panaszunk van a nénire; nézi a tévét, amíg én, vagy sokszor mi, a férjemmel a gyerekeket rendezzük; séta közben leáll beszélgetni, s mire észreveszi, a kisfiam már hetedhét országon túl van; vagy hogy ott tartsa, beszélgetés közben rakja a szájába az ennivalót, holott, kértük, az utcán ne etesse, a gyerek rágatlanul nyeli le az ételt, majd visszaöklendezi – és más hasonló problémák. Sokszor beszéltünk már mindezekről, de őt nem lehet a szokásaitól eltéríteni. Nem játszik a gyerekekkel, nem viszi el a kisfiamat megmutatni a közeli gólyafészket vagy a kacsaúsztatóban a kacsákat, nem mondja meg, ha a gyerek a fákat nézegeti, hogy melyik a fenyőfa stb. Én sokat énekelek a gyerekekkel, a férjemmel rajzolni szoktak, labdázunk, a néni mindezekből semmit nem csinál. Régóta gondolkozunk azon, hogy talán el kellene küldeni, de visszatart, hogy nem durva a gyerekekkel, a lakásban egyedül lehet hagyni, minden délután tud jönni, és nem tudjuk, miként hatna a gyerekekre, hogy egy megszokott ember eltűnik a környezetükből. Úgy érzem, kislányunk könnyen át tudná vészelni (ő most hat hónapos), de huszonegy hónapos kisfiúnk? Mennyire szokhatta meg? Igaz, hogy mindenkit ölelget, de a nénit soha… De mégis, elküldhetem anélkül, hogy kárt okoznék?

Válasz: Mint annyi más kérdésben, ebben sem dönthet más önök helyett.

Mindenesetre helyes az, hogy ha egy anya két ilyen kisgyerekkel egyedül van, valaki segít neki. Szerencse, ha ez anyagilag lehetséges. Eszembe jutnak azok az óceániai népek és indián törzsek, amelyekről olvastam, hogy ha egy anya valamilyen okból nem a nagycsaládban él és gyereket szül, akkor a törzs két segítőt rendel mellé az első hónapok idejére.

Jót tesz az anyának – és így jót tesz a gyerekeknek –, ha ki tudja pihenni magát,

ha időnként, lehetőleg rendszeresen, netán naponta néhány órára „meg tud szabadulni” a gyerekeitől, hogy feltöltődjön.

Levelét olvasva felmerül az emberben, hogy miért nem a segítő végzi a házimunkát, mialatt ön megmutatná a gólyafészket, a kacsákat és a fenyőfát? Vagy talán ez a pihenés ideje is? Mert így érthető lenne…

Az a gond egyébként, amellyel most küzdenek, más formában sok családban ismert. Különösen együttlakás esetén kell a fiatal szülőknek a nagyszülők eltérő szokásrendszerével vagy nevelési módszerével szembesülniük, és ebből gyakran keserves viták adódhatnak. Különösen, ha a két szülő nem egységesen foglal állást, de időnként még akkor is. Önök tehát egy nagyszülői konfliktust telepítettek be mindennapjaikba a nénivel, bár szüleiktől távol élnek.

De ami a fő kérdést illeti: ártalmára lesz-e a gyereknek, ha esetleg elküldik a nénit – és helyébe mást fogadnak, ha találnak? Erre a válasz: feltehetőleg nem. A gyerekek erősen kötődnek szüleikhez (vagy a tartósan helyükbe lépő személyekhez) és szokásaikhoz, de különben

társas életük – mint ezt Karácsony Sándor megfogalmazza a maga fejlődéslélektani kategóriáiban – ad hoc, vagyis a jelenlevőhöz, az éppen most ottlevőhöz fűződő, könnyen bomló, alkalmi kapcsolódás.

(Sokszor tapasztalhatjuk csodálkozva, hogy ha kisgyerekünket másik óvodába kell vinnünk, milyen könnyen válik meg azoktól a barátaitól, akikről úgy hittük, hogy nehéz és fájdalmas lesz a tőlük való elszakadás.)