Bár az anorexia modern betegség, évszázadok óta vannak olyan emberek, többségében nők, akik szándékosan éheztetik magukat. Persze a „nem evés” a középkorban egészen mást jelentett, mint ma – hiszen akkoriban a háborúk, gyakori éhínségek miatt az étel, annak ritkasága miatt, sokkal nagyobb, szinte mitikus értékkel bírt. Bár az időszakos böjtölést már az ókori görögök és rómaiak is egészségesnek találták, a katolicizmus hatására született meg a legodaadóbb hívek köreiben az a fajta sugallat, hogy az evés bűnös testi élvezet, és ha valakinek erre nincs szüksége, az a természetfeletti tisztaság és lelki erő bizonyítéka. Az anorexia története valahonnan innen indul…

„Anorexia mirabilis” azaz csodás anorexia. Így hívták a 15-18. század között az önmagukat éheztető lányokat , és több tucatnyi középkori szent életrajzában olvashatunk róla. Bár az éhezés önmagában még nem volt ok rá, hogy valakit szentté avassanak, de komoly érv volt amellett, hogy meggyőzzék a későbbi döntőbírókat a jelölt testi-lelki tisztaságáról.

Anorexia mirabilis – nem a szépség a lényeg

Ma már persze a katolikus egyház is másként vélekedik erről. Az önmagukat éheztető apácákat nem dicsérik aszkéta életmódjuk miatt, inkább pszichiáterhez küldik. Az éhezés ugyanis életveszélyes, és ezt Sziénai Szent Katalin esete is bizonyítja. Ő 33 éves korára teljesen elveszítette járási és nyelési képességét, majd szívritmuszavar végzett vele, ami elég gyakori az anorexiás betegek között.
Sziénai Szent Katalin hatévesen élte át először, hogy az éhség mekkora csodára képes. Egy betegség miatt két hétig egy falat sem ment le a torkán, és a végére már olyan rosszul lett, hogy egy látomásban megjelent előtte Jézus.

Bár ezután felépült, tizenöt éves korában már tudatosan fogott éhségsztrájkba, amikor szülei arra akarták kényszeríteni, hogy menjen hozzá elhunyt nővére férjéhez.

Nem magától találta ki ezt a trükköt. Nővére mesélte neki még korábban, hogy amikor férje megveri, ő visszautasítja az evést, és addig betegen fekszik az ágyban, amíg férje meg nem ígéri, hogy jobban bánik majd vele. Az éhezés hatására a fiatal lánynak ismét látomásai lettek – és ezt olyan csodálatosnak találta, hogy innen kezdve nem volt hajlandó mást enni, csak néhány marék gyógyfüvet, zöldséget. Amikor pedig ezt túl soknak érezte, egy botot dugott le a torkán és azzal hánytatta magát. Ezt a módszert használta akkor is, ha rákényszerítették, hogy egyen, ami elég gyakran megtörtént vele élete során, mert bármilyen jámbor módon is élt, időről időre megvádolták azzal, hogy megszállta az ördög, és ő kényszeríti az éhezésre. Az éhezés egyébként nehéz és fájdalmas teher volt a számára, mert étvágya nem csökkent.

Éhezőművészek

A 19. században a cirkuszokban több éhezőművész is feltűnt, ám valljuk be, azt nézni, hogy valaki 40 napon át böjtöl (ennyi volt az attrakció általában), nem nagy látványosság. Ám amikor valaki éveken át nem eszik, na az már izgalmas állítás, persze csak akkor, ha igaz.

Európa minden nagyobb országában felbukkantak a 19. században az „éhező csodalányok”, akik azt állították, hogy képesek fényből, imából megélni. A közönség imádta a fiatal, vékony, sápadt lányokat, akik tökéletesen megtestesítették a korszak törékeny, elesett, kiszolgáltatott szépségideálját. Ám ami igazán izgalmassá tette őket, az az állításuk, hogy a böjtért cserébe extra spirituális képességhez jutottak, és képesek bekukkantani a szellemvilágba. (A böjtölő lányoknak is nevezett jelenségről itt írtunk korábban)

Az egyik leghíresebb a „brooklyni rejtély” néven ismert amerikai Mollie Fancher volt, aki 16 évesen két súlyos balesetet szenvedett, és ezek következében ágyban fekvő beteggé vált. Egymás után veszítette el érzékszervei működését: látását szaglását, ízlelőképességét, majd le is bénult, gyakran kínozták epileptikus görcsrohamok, amelyek után hetekre kómaszerű állapotba került. Mivel otthon ápolták, a családja egyre kevesebb és kevesebb ételt tudott belediktálni, míg végül teljesen abbahagyta az evést. Ötven évet töltött ágyban fekvő betegként, és családja szerint ezalatt nem evett és ivott. A látogatók némi adományért cserébe megnézhették az ágyban fekvő törékeny nőt, aki meg tudta mondani, mi történik majd velük a jövőben. Persze ahogy öregedett, egyre csökkent a vonzereje, így hát 65 évesen egyszer csak csodás módon meggyógyult, visszanyerte a látását és mobilitását, sőt enni is újra képes lett, cserébe elveszítette természetfeletti képességeit, így öreg korában már senki nem zavarta. Bár sokan voltak már akkoriban is, akik azt mondták, hogy csal – de soha semmit nem tudtak rábizonyítani, különösen, hogy még az orvosok egy része is úgy vélte, hogy az úrinők nem hazudnak, és a történteknek nyilván van valamiféle természetes, tudományos magyarázata.

Sarah Jacob felügyelet alatt (fotó: Wikipedia)

Az első nő azonban, akinek éhezési képességeit komolyabb tesztnek vetették alá Sarah Jacob „a walesi éhező lány” volt, aki az 1860-as években azt állította, hogy soha nem eszik és iszik. A betegsége 10 éves korában kezdődött, amikor a korábban egészséges kislány hirtelen elájult, majd négy hónapon át az ágyat nyomta. Ezalatt a rossz nyelvek szerint rájött, hogy ágyban feküdni és olvasgatni jobb, mint dolgozni, ezért visszautasította az ételt, hogy gyönge maradjon. Különleges képessége azonban felkeltette a helyi újság figyelmét, és hamarosan igazi nemzetközi szenzáció lett a lányból, akinek az ágyát rajongók ezrei keresték fel, és aki életvezetési tanácsokkal látta el rajongóit. A biztonság kedvéért, amikor a szülei azt állították, hogy már két teljes éve nem evett, a helyi tanács kirendelt egy tucat férfit, akik éjjel-nappal felügyelték, és csodák csodája, ők is megerősítették a család állítását, mert ők sem látták, hogy Sarah bármit is evett volna.

A csodás állítást azonban kissé árnyalja, hogy a korabeli erkölcs szerint nem kutathatták át a lány ruháját, ágyát, sem a húgáét, aki vele egy ágyban aludt. Végül a kérdés eldöntésére a Londonból érkező szakemberek kórházba utalták a lányt, ahol elszigetelték a családjától, és azt mondták, bármikor kaphat ételt, ha kér – ám ez nem történt meg. Bár egyre rosszabbul lett, a családja nem engedélyezte a csövön keresztüli táplálást, és Sarah öt nappal később éhen halt.

Az anorexia családi gond, nem étkezési

Ahogy szigorodtak a vizsgálatok, úgy szaporodtak azok a tragikus esetek is, amikor a kórházba került lányok inkább a halált választották az evés helyett. Ezzel párhuzamosan pedig egyre csökkent azok száma, akik mindezt csodának látták. Az orvosok ezért nevet is adtak az újfajta betegségnek. Mivel úgy gondolták, hogy ez az elmebaj egyik speciális női fajtája, amit a hiúság táplál, ezért „anorexia hysteriának” nevezték el, és úgy vélték, hogy mivel a gond forrása az étel visszautasítása, mindez egyszerűen megoldható, ha a kórházban mesterségesen felhizlalják a betegeket. A kényszertáplálás azonban brutális, fájdalmas procedúra volt, ami a korabeli viszonyok között sokszor inkább kínzásnak bizonyult és az alapgondot nem oldotta meg, sőt, nemritkán halálos komplikációkkal járt.

Viktória királynő orvosa, Sir William Gull volt az első, 1873-ban, aki rájött a betegség valódi okára, és arra, hogy valójában nem az étkezésről szól, hanem egy rendkívül egészségtelen és időnként életveszélyes módja annak, hogy az érintettek megbirkózzanak érzelmi problémáikkal, és visszaszerezzék a kontrollt az életük fölött, ezért átnevezte „anorexia nervosának”. Ő találta ki azt is, hogy a beteg kezelése önmagában nem elegendő, mert a gyógyulás kulcsa a családtagok bevonásában és a családi dinamika megváltoztatásában rejlik, és ez olyan hatékonynak bizonyult, hogy a mai terápiák is az ő alapelveit követik.

Sir William Gull (fotó: Wikipedia)

Fényevők ma is vannak

Persze még hosszú utat kellett bejárni az anorexiás betegeknek, míg az egész orvosi szakma elismerte, hogy ez egy létező betegség. Mindezt nem könnyítette meg, hogy sokan még a 20. században is felültek mindenféle csalók módszereinek.

A legnagyobb botrányt Linda Hazzard esete keltette, aki ugyan nem rendelkezett orvosi végzettséggel, mégis sikerült valahogy megszereznie azokat a papírokat, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy egy szanatóriumot nyisson Seattle-ben, ami azt ígérte, hogy az úrinők mindenféle panaszát képes meggyógyítani.

Linda Hazzard, a sorozatgyilkos

A módszere egyszerű volt. Pácienseit több hónapos léböjtre fogta, amikor csak paradicsomlevet és narancslevet fogyaszthattak, emellett több órás beöntésekkel kínozta őket minden nap. Amikor páciensei sorra kezdtek elhalálozni, azt állította, ez nem az ő hibája, egyszerűen csak túl későn jöttek el hozzá, amikor már eredeti betegségük túlságosan elhatalmasodott rajtuk. Egy idő után azonban egyre több páciensét veszítette el, ráadásul többen a haláluk előtt az intézményvezetőre íratták a teljes vagyonuk, és a rokonok elég sok esetben vitatták az aláírások hitelességét. Miután egy híres és igen gazdag brit testvérpárt halálra éheztetett, a lányok szülei bíróság elé citálták, ahol bűnösnek találták és húsz év börtönre ítélték, amiből csak kettőt kellett letöltenie, de az egészsége megrendült a börtönben, ezért úgy döntött, hogy a saját maga által kitalált gyógymóddal fogja visszahozni az egészségét. Nem sikerült. Két hónappal később éhen halt.

Mások ennél jóval cinikusabbak álltak a saját gyógymódjukhoz. Amikor 1980-ban lefotózták egy gyorsétteremben Wiley Brooksot, az Amerikai Breatariánusok Intézetének alapítóját, aki azt állította, hogy az emberi testnek nincs szüksége ételre és italra, mert napból és friss levegőből is megkaphat mindent, amire csak szüksége van, azt állította, hogy  hamburgerre nem vonatkozik a tilalom, mert annak jó a frekvenciája és a diétás kóla maga a folyékony fény. Az intézet túlélte a botrányt és ma is működik.

Kiemelt kép: Szienai Szent Katalin Andrea Vanni freskóján és Sir William Gull egyik anorexia nervosával kezelt páciense a kezelés előtt és után (Wikipedia, Canva)