Szorongó kisgyerek voltam, ahogy elkezdődött az átalános iskola, vele együtt a körmeimet is rágni kezdtem. Fenyegettek büdös krémekkel, leszoktató körömlakkokkal, amikből aztán soha nem lett semmi, de még ha lett is volna, valószínűleg az se tántorított volna el attól, hogy a kezeim folyton a számban legyenek. Rágtam, ha ideges voltam, de akkor is, amikor üresjárat volt, és én csak unatkoztam vagy éppenséggel egy sorozatot néztem. Kamaszkoromra már nagyon meglátszottak a masszív, tizenegynehány évnyi körömrágás nyomai,
a beszakadt, sokszor a fájdalomig lerágcsált körmöket és ujjvégeket nem győztem takargatni mások elől.
Nem, még ez se tartott vissza attól, hogy megpróbáljak leszokni róla, pontosabban fogalmazva úgy éreztem, ezt, a mélyen belém ivódott, elemi késztetést képtelen lennék uralni. Az ördögi körből pedig nem láttam kiutat, a sok évnyi rágás teljesen meggyengítette a körmeimet, amik egy bizonyos hosszt elérve maguktól is beszakadtak: az én értelmezésemben egyenesen a lerágásért kiáltva.
A fordulópont akkor következett be, amikor arra kezdtem el fejben coachingolni magam, hogy „öreg vagyok én már ehhez”. Biztos sokan nem értenek velem egyet, mindegy is, valami miatt nekem ez vált be. Ahogy a mantrámat gyakran ismételgetve, egyre kevesebbszer rágtam le teljes brutalitással a körmeimet, azok elkezdtek (magukhoz képest) erősödni. Ezen felbuzdulva pedikűröshöz kezdtem járni, aki szépen rendbe tette és kilakkozta őket, klasszabbnál klasszabb színekkel. Nem mondom, hogy azóta száz százalékig „tiszta” vagyok, mert néha bizony még géllakkosan is képes vagyok elhajolni, viszont már tényleg csak elvétve. (Vekerdy Tamás örök érvényű tanácsai egyikében a gyermekkori körömrágás okairól fejti ki a véleményét, a Nők Lapja archívumából olvasható cikkében – érdemes elolvasni.)
A gének tehetnek róla
A körömrágás, és a vele „rokon”, úgynevezett testközpontú ismétlődő viselkedésformák (angol nevén body focused repetitive behaviours – BFRB) ugyanakkor nagyon sokakat, átlagosan 20 emberből egyet érintenek. Már csak ezért sem árt minél többet beszélni erről a témáról: kezdve azzal, hogy eloszlatjuk az egyik leggyakoribb tévhitet, miszerint ez pusztán rossz szokás.
Azt, hogy ennél sokkal többről van szó, tudományos tények támasztják alá. A kutatók, ha más nem, egyelőre abban biztosak, hogy az úgynevezett testközpontú ismétlődő viselkedésformák kialakulásáért a gének felelősek. Vizsgálataik során arra is rájöttek, hogy több nő érintett mint férfi; és nagy szerepe van annak is, hogy ki milyen típusú személyiség, milyen szintű stressznek van kitéve, illetve, hogy milyen volt a gyerekkora. A szakemberek szerint továbbá azt se mellékes, hogy milyen életkorban kezdenek el megjelenni a tünetek.
A legkevesebb, hogy nem esztétikus látvány. (Fotó: Getty Images)
Körömrágás, szempillatépkedés, hajevés és társai
- A leggyakoribb BRFB típusú rendellenességek egyike a körömrágás, az onychophagia. Az emberek 30 százalékát érinti úgy, hogy sokan nem is tudatosan rabjai ennek a cselekedetnek. A folytonos lerágcsálás viszont nemcsak a körmöknek, hanem a fogaknak is árt, sőt fertőzésekhez is vezethet.
- Sokan nem a körmüket, hanem a körömkörnyéki bőrt rágcsálják, ez az úgynevezett dermatophagia, ami szintén tévesen minősítenek csak egy rossz szokásnak. Holott a stressz, a nyugtalanság, a szorongás nagyban felelős lehet azért, ha valaki ettől szenved.
- E rendellenességek sorába tartozik a kényszeres orrpiszkálás, az úgynevezett rhinotillexomania is. Sokaknál ez együtt jár a körömrágással vagy a köröm környéki bőr rágásával.
- A trichotillomania a szempilla-, szemöldök- és hajtépkedés kényszere, amit szintén a szorongás, de az unalom is kiválthatja.
- A kényszeres hajtépkedésnél talán még veszélyesebb a trichophagia, a hajevés, az érintett ilyenkor le is nyeli a hajszálakat. A gyomorban lévő hajcsomók viszont akár életveszélyes szövődményeket is előidézhetnek, hiszen a gyomor nem képes megemészteni a hajat, így az a gyomor és a bélrendszer elzáródását okozhatja.
A legkevesebb, hogy egy rossz szokás
„Még mindig nagyon sokan vannak, akik olyan szinten rabjai e szokások valamelyikének, hogy azzal már látható károsodásokat, például kopasz foltokat, hegeket, sebeket és különféle elváltozásokat okoznak maguknak. Ez pedig már a mentális egészségre is hatással lehet” – idézi a CNN a németországi Hamburg-Eppendorf Egyetemi Orvosi Központ pszichiátriai és pszichoterápiás osztályának vezetőjét.
A klinikai neuropszichológiával foglalkozó Steffen Moritz azon a véleményen van, hogy életünk során ezek közül valamelyik a legtöbbünknél megjelenik, legalábbis egy bizonyos mértékben. „A probléma ott kezdődik, amikor ezeket túlzásba visszük. Abbahagyni viszont nem tudjuk, ugyanakkor szégyenkezhetünk is miatta. A testszőrzetét tépkedő trichotillomániás például kerülni kezdni az intimitást, és nem lesz hajandó levetkőzni a partnere előtt. Gyakran szokták bagatellizálni ezeket az ismétlődő viselkedésformákat, amik egyes szélsőséges esetekben akár életveszélyessé válhatnak” – fogalmaz a szakértő.
Moritz ugyanakkor nem a levegőbe beszél, hiszen saját bevallása szerint korábban ő is a körömrágók táborát erősítette. „Én is rágtam a körmömet, így nem csak szakmailag, hanem a saját tapasztalataimból kiindulva is rálátok a témára. Tudom, mert én is átéltem, hogy az ilyen tevékenységek egyszerre megkönnyebbülést, átmeneti öröm-, de emellett, ugyanígy szégyenérzetet is okozhatnak, meglehetősen vegyesen. A BFRB-típusú rendellenességeket ugyanakkor nem lenne szabad az öncsonkítás, az önkárosítás vagy az öngyűlölet megnyilvánulásaként értelmezni. Sokkal inkább arról van szó, hogy
ezek a tevékenységek az idegrendszer megnyugtatására, vagy erősebb érzelmek – például a düh – levezetésére szolgálhatnak stresszhelyzetben.
Mindemellett sokak persze unaloműzésre alkalmazzák.
Láthatáron a megoldás?
A szakember szerint ezek mindegyike viselkedésterápiával enyhíthető igazán, ám egy, általuk javasolt és tesztelt módszerrel is látványos eredményeket lehet elérni, ráadásul rövid idő alatt. Míg a szokáspótló terápia egyéb formái általában „lefagyasztó” mozdulaton alapulnak – például ökölbe szorítjuk az öklünket vagy ráülünk a kezünkre, amikor késztetést érzünk arra, hogy a hajunkhoz vagy a bőrünkhöz nyúljunk – Moritz ezzel szemben egy önmegnyugtató, szelíd érintésen alapuló változatot szorgalmaz bevinni a gyakorlatba.
Az orvos és csapata egy, a JAMA Dermatology című orvosi folyóiratban július közepén publikált tanulmányában számolt be erről, az úgynevezett szokáshelyettesítő módszerről. A kíméletes és egyszerűen végrehajtható, önsegítő technika akkor is sokat segíthet ezeket a viselkedésformákat kiiktatni a mindennapjainkból, ha épp nincs lehetőségünk terápiára.
A lényege, hogy az elkerülni kívánt viselkedést egy olyannal helyettesítjük, ami kellemes érzést vált ki, akárcsak időnként maga a bőrtépkedés vagy a körömrágás – ugyanakkor nem kártékony módon.
Az új szokás lehet akár az ujjbegyek, a tenyér vagy a kar hátuljának legalább napi kétszeri gyengéd dörzsölése, a bőr lágy érintése, simogatása. Moritz és csapata videót is készített a különböző technikák bemutatására, rábízva mindenkire, hogy kitapasztalja, melyik válik be neki a leginkább. Ki tudja, egy próbát biztosan megér.
Kiemelt kép: Getty Images
