Ahogy a veletek készült interjúkat olvastam, az első dolog, ami feltűnt, az volt, hogy mind a ketten többször hangsúlyoztátok, az egyedüllét milyen fontos számotokra.
Anna: Ez így van, az elmúlt évad is rendkívül intenzív volt mindkettőnknek, van mit kipihenni. Persze én ezt megszoktam, gyerekkoromban is azt láttam, hogy anyám vagy próbál a színházban, vagy forgat, vagy szinkronba megy. Nem ő folyt éjjel-nappal a tévéből, de az emberek mégis ismerték. Más világ volt. Ma már a tévé az a platform, ami széles körű ismertséget hoz. Ez nem jó vagy rossz, ez tény.
Ez azt jelenti, hogy a színházi színésznő is kénytelen képernyőre kerülni, hogy eszébe jusson a rendezőknek, és jobb szerepeket kapjon?
Anna: Vannak minőségi sorozatok, sokszor éreztem akár A Király, akár a Mellékhatás kapcsán, hogy nemzetközi szinten is megállnák a helyüket. Az, hogy kinek mikor jutsz eszébe, szerintem szerencse kérdése is. Amikor fejest ugrottam a mainstream tévézésbe a Sztárban Sztárral, azért vállaltam el, mert maga a műsor nagyon érdekelt, de önmagában csak azért nem csinálnám, hogy látsszak. Hívtak már fel azzal, hogy menjek csótányt enni bikiniben a dzsungelbe, de azt mondtam, nem szeretnék. Csak a szereplés kedvéért nem megyek.
Megnéztem a közösségimédia-oldalaitokat, és nem sok mindent láttam.
Ági: Javarészt csak a barátaimmal osztom meg a posztjaimat. Egyébként mit láttál?
Egy kutyát. Illetve sok kutyát: egy felhívást, hogy mentsük meg a menhelyen élő kuvaszokat.
Ági: Igen, van egy hölgy, aki kifejezetten kuvaszokat ment, a kedvenc kutyafajtámat. Egyébként azért nem osztom meg a posztjaim többségét, mert ismeretlen emberekkel nem szívesen keveredek vitába.
Valamire azért csak jó a közösségi média.
Anna: Persze, és lehet mélyre is menni, nem csak a felszínen hülyéskedni. Például amikor Máthé Erzsike meghalt (május 8-án – a szerk.), kiraktam a Facebook-oldalamra pár sort, mert nagyon szerettem őt, úgy éreztem, közel állok hozzá, megengedhetem magamnak, hogy írjak neki, róla néhány sort. És volt újságíró, aki felhívott, hogy megoszthatja-e, mert szerinte nagyon szép. Jólesett, hogy Zsámbéki Gábor is ezt mondta, szerinte ez a pár sor méltóbb tiszteletadás volt sok hivatalos megemlékezésnél. Szóval én tágabb körben is szívesen megosztom a gondolataimat olykor, és jólesik, ha pozitív visszajelzéseket kapok.
Ági: Nekem az a legnagyobb bajom a közösségi médiával, hogy a rabjává tett. Tíz éve egyenesen függő voltam, most már kezdek lejönni róla. A legszörnyűbb, hogy én, aki mindig sokat olvastam, mást se csináltam, csak a Facebookot pörgettem.
Anna: Pedig a gyerekkorom meghatározó emléke, hogy hegyekben állnak otthon a könyvek, és te minden este olvasol. Még a tengerparton és a szigligeti strandon is!
Ági: Mára türelmetlenül olvasok. A Facebook elrontott…
És milyen ma, ebben a közegben színésznőnek lenni? Könnyebb vagy nehezebb, mint korábban?
Ági: Szerintem ma nehezebb. A művészetek, az irodalom, a képzőművészet, a színház, a zene általános megbecsültsége jelentősen csökkent. A nyolcvanas években, amikor én voltam fiatal, egy színházi bemutató még társadalmi eseménynek számított. Ma már egy sportesemény sem az. Korábban rang volt művésznek lenni. Ma nincs más menekülőút, csak befelé.
Nemcsak hogy ugyanaz a szakmátok, hanem még ugyanott is dolgoztok, a Katona József Színházban. Minden szülő úgy érzi, a gyereke az ő produktuma, és folyamatosan nyesegetni, javítgatni akarja. Hogyan lehet ezzel megbirkózni?
Anna: Az a helyzet, hogy a mamának színházi kérdésekben általában igaza van…
Ági: Csak rendszerint nem jókor mondja…
Anna: Amikor egyetemistaként a Katonába kerültem gyakorlatra, a helyzet úgy hozta, hogy sok előadásban szerepeltünk együtt. Az Ivanovban; az Ivanovék karácsonyában; a Kazamatákban; a Cigányokban; Nádas Péter darabjában, a Szirénénekben – szóval sokat játszottunk együtt, és éreztem, hogy jó, amit tanácsol egy-egy próba alatt, ezért nem lázadoztam ellene. Arról nem is beszélve, hogy a Katona társulata azért főleg csapatjátékosokból áll. Az előadásokat nem végrehajtjuk, hanem a rendezővel közösen gondolkodva próbáljuk és játsszuk. Szóval az ő véleménye elől sem menekültem soha, mert lényegi meglátásai voltak, maximum nem esett mindig jól hallgatni. Legutóbb például akkor nézett meg, amikor a Cseresznyéskertet próbáltuk, és akkor is olyan észrevételei voltak, amelyeket igaznak éreztem, és meg kellett fogadnom. Szintet léptem, miután átfolyattam magamon, amiket Mama mondott.
Ez azért nagyon izgalmas, mert az ember egy kívülállótól sokszor könnyebben elfogadja a kritikát, mint a közeli hozzátartozóitól. Hogyan zajlott nálatok az elfogadásnak ez a folyamata? Például milyen volt Anna kamasznak?
Ági: Nem tudott bánni az idővel. Mindjárt megyek, csak még kifestem a szempillámat! –mondta háromnegyed nyolckor, amikor nyolcra kellett iskolába mennie. Én pontosságmániás vagyok, ettől falra másztam.
Anna: Azért az időhöz való viszonyom jelentősen javult. A mama, mint minden Szűz jegyű, maximalista, kegyetlen, kemény rendet talál ki magának, amitől nem tágít, és csak akkor nyugodt, ha minden a tervei szerint halad. És aztán egyszer csak gondol egyet, és azt mondja, hogy hát ehhez nekem még sincs kedvem, és keresztülhúz mindent, amit addig csinált. A saját maga által felállított szigorú szabályokat egyik pillanatról a másikra felrúgja. Én ennél sokkal álmodozóbb vagyok, aktív belső életet élek, elképzelek valamit, és úgy érzem, az már tulajdonképpen meg is történt.
Elég impulzívak vagytok mind a ketten…
Ági: Én magamat inkább meggondolatlannak mondanám. Minden döntés előtt sokat tipródom, osztok-szorzok, rágódom, aztán elegem lesz magamból, és meggondolatlanul döntök. Utána meg fogom a fejem, hogy jaj, nem így kellett volna.
Anna: Nekem van egy tízes listám, hogy egy nehéz döntés előtt kiket hívok fel.
Édesanyád hányadik helyen szerepel?
Anna: Előkelő, dobogós. Ezek a barátok meghallgatnak, és sokszor már ez is elég, nem kell, hogy konkrét tanácsot is adjanak.
Ági, te is kérsz tanácsot Annától?
Ági: Persze, sokszor megkérdezem, mert Anna okosabban dönt, mint én.
És az ügyes-bajos dolgokban kihez fordulsz segítségért?
Anna: A múltkor például a szerelmem jött, és ő takarította ki az ereszcsatornádat.
Ági: Mert egyszer hatalmasat estem az alumíniumlétrával, és azóta nagyon félek. De a legnagyobb segítségre akkor szorultam, amikor megbetegedett a kutyám. Székely Kriszta (rendező – a szerk.) és Anna akkor önfeláldozóan segítettek, mellettem álltak. Soha nem felejtem el.
Ennyire fájdalmas volt a kutyád elvesztése?
Ági: Kibírhatatlan. Közben meg azt gondolom, hogy Tofu lelke beleköltözött Jázminba, az új kutyába.
Te hiszel az ilyesmiben?
Ági: Nem, de az ember néha elgondolkodik. Amikor Tofu meghalt, a kaktuszom elkezdett vérvörös virágokat hozni. Na, gondoltam, Tofu így kommunikál velem. Aztán volt egy virágom, amit még anyámtól kaptam – és ami most már nálad van, Anna. Szóval amikor anyám meghalt, egy hét múlva pompázatos fehér virágokat hozott.
Anna: Ugyanerről a virágról meg azt tudom mesélni, hogy a hétvégén lesz az esküvőm…
Gratulálok!
Anna: Köszönöm. Szóval közvetlenül azután, hogy végleg elhatároztuk magunkat, ezen a nagymama-növényen négy virág is kihajtott. Nem egy, négy!
Ági, több interjúdban is említetted, hogy apás lány voltál, és lelkiismeret-furdalást éreztél édesanyáddal szemben. Megtörtént köztetek a kiengesztelődés, mielőtt meghalt?
Ági: Nem. Teljesen váratlanul ment el. Kiderült, hogy súlyos beteg, és ki kellett jönnie arról a kórházi osztályról, ahol feküdt. Kerítettem neki két ápolónőt itthonra, egyet éjszakára, egyet nappalra, de ő azt hajtogatta, nem, a kórházban akar maradni. Hiába mondtam neki, hogy azon az osztályon semmiképp nem maradhat, ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam bent. Két nap múlva meghalt. Ő akarta így, úgyhogy ezen a téren nyugodt a lelkiismeretem, bár lehet, hogy kicsit erőszakosabbnak kellett volna lennem.
Kettőtök között viszont sokkal meghittebb a viszony, sokkal barátibb, ugye? Mikor alakult át? Vagy mindig ilyen volt?
Ági: Nem kellett átalakulnia, mert közöttünk nem nagyon volt meg ez a szigorú szülő-gyerek alá-fölé rendeltség.
Anna: Te mindig laza voltál, soha nem kellett semmilyen elvárásnak megfelelnem. Ha például matekból kettest hoztam, nem szidtál le érte, mert mind a ketten tudtuk, hogy úgyis színész akarok lenni. Sosem volt otthon vasszigor. Olyan előfordult, hogy azt éreztem, anyám hullafáradt, mert rengeteget dolgozik, nem tud eleget foglalkozni velem, úgyhogy megtanultam magamban lenni. Aztán ez később valahogy a sajátommá vált. Jól tudok alkalmazkodni azokhoz, akiket szeretek, rugalmasan tolerálom a rigolyákat.
És ezért nem haragudtál édesanyádra?
Anna: Haragudni soha nem haragudtam rá, de mindez azt eredményezte, hogy magam lettem a saját magam támasza bizonyos helyzetekben. Ez megedzett, így legjobban ma is egyedül tudom a fontos kérdéseket végiggondolni. Sok mindenben hasonlítunk egymásra, de sok mindenben különbözünk is. Amikor valaki azt mondja, látta őt, mondjuk, a Három nővérben, és hogy mennyire hasonlítunk egymásra, az jó érzéssel tölt el. Örülök neki, hogy ő folytatódik bennem, akár külsőségekben, akár emberi tartalmaiban.
Ági, volt valami nevelési elved?
Ági: Boldog embert szerettem volna nevelni. Igyekeztem erősíteni az önbizalmát, aminek én híján voltam…
Ez azért érdekes, mert az interjúidban mindig azt mondod, ki tudsz állni magadért, ehhez pedig önbizalom kell, nem igaz?
Anna: Egyetértek, mindig nagyon karakánul tudsz kiállni magadért.
Ági: Mert a helyzetre haragszom. Olyankor indulatos vagyok.
És utána meg szoktad bánni?
Ági: Persze, mert sokszor akaratom ellenére megbántok embereket.
Anna: Amikor látom, hogy ez jön, igyekszem témát váltani, mint egy gyereknél, próbálok bevetődni elé, és megnevettetni, hogy eltereljem a figyelmét és feloldjam a dühét.
Te is ilyen vagy, Anna?
Anna: Nem, én sokkal szorongósabb vagyok, és a félelmeimet meg a kétségeimet humorral leplezem. Viccelek, de közben mégsem. Kimondom, amit akarok, de nem bántok meg vele senkit. Elsősorban magamat szoktam szórakoztatni ezzel olyan helyzetekben, amelyek kellemetlenek nekem, de humorral valahogy elveszem az élüket.
Anna, te akkor most gőzerővel készülsz az esküvődre. A vőlegényedről nem sokat lehet tudni, csak annyit, hogy Sándor a keresztneve, és hogy sportoló, párbajtőrözik.
Anna: Igen, és bár már abbahagyta a vívást, a sportemberi mivolta változatlan, mégsem kedveli különösebben a reflektorfényt. Most klinikai gyógyszerkísérletekkel foglalkozik. Szóval úgy civil, hogy közben az élsportos múltja miatt érti és tudja, mit jelent nekem a színház, ami valahol szintén élsport, ha mondhatok ilyet.
Ez is szerelem volt első látásra, mint annak idején a szüleidnél?
Anna: Az. Amikor először megláttam, éreztem, hogy ő lesz a férjem. Azóta tart a szerelmünk, nagyon sokat fejlődtünk, értünk, növekedtünk együtt. Sosem próbált más embert csinálni belőlem, mint aki vagyok. Többek között ebben rejlik az ereje. Úgy érzem, a szerelmemmel remek vitakultúrát sikerült kialakítanunk. Még ha nagyon ijesztően indul is egy helyzet, a végére valahogy akkor is közös nevezőre jutunk. Megtanultuk, hogyan nem kell mindenben egyetértenünk, de a megoldásra törekednünk. Sikerült kialakítanunk ezt a harcmodort, így gyorsabban túljutunk a turbulens zónákon, a legtöbb nagy összeveszés megnyugtató véget ér. Egyszer nemrég hívott a mama, én pedig azzal vettem fel, hogy várjon, nem tudok beszélni, mert éppen veszekszünk.
Ági: Akkor azt gondoltam, ez a kapcsolat rendben van.
Végezetül hadd kérdezzem meg: lehet már tudni valamit az új évadról?
Anna: Madáchtól Az ember tragédiája – ezzel kezdünk, és mind a ketten szerepelünk benne.
Ági: Bodnár Erika mondta nekem: hallom, te leszel az atyaúristen!
És tényleg?
Ági: Igen, én leszek az Úr hangja. Anna meg Lucifer.
Nem mondom, formabontó felállás! Anya és lánya újra együtt egy darabban, szívből gratulálok!
Ági és Anna: Köszönjük szépen.
Fotó: Zsólyomi Norbert, styling: Haberland-Isai Anita, Földi Fanni, smink: Gyetvai Viki, haj: Radván Simon, ruha: Cako, Liu Jo
