Társadalmunknak ezen hiányosságát a világjárvány még erősebb fénybe helyezte – egyrészt amiatt, hogy sorozatban követték egymást az újabb és újabb veszteségélmények, másrészt pedig hogy ebben a nehéz folyamatban szó szerint magunkra maradtunk: egyedül, bezárva a négy fal közé. Nem véletlen, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság épp a pandémia idején egészítette ki a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvét (DSM-5-TR) az úgynevezett „elhúzódó gyász zavar” (angolul prolonged grief disorder, röviden csak PGD) nevű állapottal.
Mikortól beszélhetünk „túl sokáig tartó” gyászról?
Mindenekelőtt fontos leszögeznünk, hogy a gyász a legtermészetesebb emberi reakció, amit egy szeretett személy halálára adhatunk. Mégis, gyakran meglephet minket, mikor azt tapasztaljuk, hogy a gyász hullámokban jelentkezik: egyik nap úgy érezzük, békés beleegyezéssel elfogadtuk az élet egyetlen kétségbevonhatatlan igazságát, nevezetesen, hogy egyszer mindannyian meghalunk – más napokon viszont elönt bennünket a kétségbeesés és a düh (esetleg még összetettebb érzelmek, amelyeket még megfogalmazni sem tudunk).
Mindennek tetejében a „jobb napokon” sem lehetünk teljesen biztonságban, egy gyászolót ugyanis szinte bármi könnyen kizökkenthet az átmeneti harmóniából: egy emlék, egy közelgő évforduló vagy ünnep – de újabb veszteségek szintén felidézhetnek egy korábbi, feldolgozatlan élményt, ami végeredményben mélyítheti, nehezítheti az aktuális gyászfolyamatot.
Ezért is hallhatjuk gyakran, hogy nincsen egyetlen helyes módja a gyásznak, nem fogja senki sem megmondani, hogy „hogyan kellene/illene/szabadna” gyászolnunk egy veszteséget. Van, akinek az segít, ha minél többet mesélhet az elhunytról, másokat viszont épp, hogy csak jobban felzaklat „a sebek tépkedése”. Abban azonban hasonlítunk, hogy idővel képesek vagyunk elfogadni azt, ami történt, és értelmet találunk a saját életünkben az elveszített ember fizikai jelenléte nélkül. (Fontos, hogy rendszeresen emlékeztessük magunkat: szerettünk elvesztésével az iránta érzett érzelmeink még nem szűnnek meg, velünk maradhatnak.)
Van azonban az embereknek egy kicsi, de jelentős csoportja, akik valamiért mégsem nyernek feloldást az őket megbénító gyászból.
Akik ilyen, folyamatos, átható, intenzív és gyengítő fájdalmat élnek meg a gyászuk miatt minden egyes nap, a haláleset után legalább egy éven keresztül, azokról mondhatjuk, hogy elhúzódó gyász zavarban szenvednek. A tudomány jelenlegi állása szerint tehát akkor diagnosztizálhatnak valakit PGD-vel, ha már legalább egy év eltelt az őt kizökkentő haláleset óta, a gyászoló mindennapjait azonban még mindig az elhunyt utáni intenzív vágyakozás vagy a vele kapcsolatos gondolatokkal és emlékekkel való foglalatosság határozza meg.
Magunkra ismertünk, igaz?
Mégsem érdemes rögtön kétségbeesni, a PGD jellemző tünetei ugyanis ennyiben nem merülnek ki. Egyrészt
bármilyen mentális zavarral vagy rendellenességgel kizárólag szakorvos diagnosztizálhat bennünket
(ennyit az interneten olvasottak alapján történő ítélethirdetésről – mi is írtunk róla, miért nem szabad mindenféle diagnózisokkal dobálózni). Másrészt valóban olyan jellemző tüneteknek is tartósan fenn kell állniuk egy ilyen komoly diagnózis felállításához, mint például az identitászavar, a másokkal és az élettel való kapcsolatteremtés nehézsége, az érzelmi bénultság, az élet értelmetlenségének érzése, valamint az intenzív magányosság érzése.
Szomorúság, düh, türelmetlenség – egy gyászolóban ezek az érzések mind egyszerre kavaroghatnak (Fotó: Getty Images)
(Figyelem! Bizonyos helyzetekben mindannyian tapasztalhatunk a felsoroltakhoz hasonló tüneteket, ez alapján azonban még mindig nem áll módunkban hivatalos diagnózist felállítani – még ha a téma szakértői is vagyunk, érdemes ezt a feladatot inkább egy magasan képzett kollégára bíznunk.)
Csak mostanában kezdtünk el intenzíven gyászolni?
Röviden: nem. Kicsit hosszabban: hasonló állapotokat már évek óta rendszeresen dokumentálnak és vizsgálnak világszerte, korábban azonban ezeket a „komplikált gyász” elnevezéssel illették – tehát csupán annyi változott, hogy a PGD-t hivatalosan is rendellenességnek nyilvánították.
„Komplikált gyász például traumák után, vagy olyankor is felléphet, mikor ambivalens érzésekkel kötődtünk az elvesztett személyhez.
Abban az esetben is előfordulhat ennek kialakulása, amikor korábbi feldolgozatlan veszteségeink újbóli felszínre kerülése tovább sűríti, mélyíti az aktuális gyászfolyamatot, túlárasztva akár ezzel a gyászoló érzelmi rendszerét. Általában onnan gyanakodhatunk rá, hogy ilyesmivel van dolgunk, ha aktuális gyászunk lefolyásában hosszabb, statikusabb, valamint ürességérzet, esetleg szűnni nem akaró harag vagy feszültség társul hozzá” – magyarázza kérdésünkre Süli Szabina Mercédesz társadalomkutató.
Nem feltétlenül lineáris folyamat a gyász
A pszichológia területén jártas szakember hangsúlyozza, hogy bármilyen gyásszal is vagyunk kénytelenek szembenézni, fontos tudatosítanunk magunkban, hogy amennyiben a gyászfeldolgozás során eltérünk a lineáris modelltől (például visszalépünk korábbi szakaszokba, kihagyunk egyet-egyet, esetleg a veszteség után nem azonnal indul meg a folyamat), az is teljesen rendben van.
„A veszteségfeldolgozással kapcsolatban a legnagyobb gondot az a rengeteg, köztudatban keringő tévhit okozza, amelyek alapján az emberek sürgetik, bántják magukat és egymást egy esetlegesen hosszabbra nyúló gyászfolyamat közepette, vagy épp teljesen elmulasztják a segítségkérést” – mondja.
Ekkor megjegyzem, hogy bizony én is követtem már el ilyesmit nagyon szeretett nagymamám 2019-ben bekövetkezett halála óta – bár a férjem, mikor türelmetlen vagyok magammal, rendre azzal nyugtat, hogy egy átlagos gyászidőszak akár 7 évig is eltarthat. „Amit a férjed mondott, az nagyon haladó felfogásra utal, azt sugallja, hogy ő a saját gyászait szépen ápolgatta, figyelgette, viselte – értékeli. – Sajnos azonban általánosságban nem ez a jellemző.
Van ez a gyászévre vonatkozó felfogás, ami egy egy év alatt kifutó, lineáris folyamatként kezeli a gyászt.
Ez önmagában jelenthet fogódzót a fájdalom sűrűjében, de sokan ugyanezt egyfajta elvárásként támasztják maguk vagy épp mások felé. Túl akarnak lenni rajta, mert nehéz, kavargó, akár rémisztő élmény is lehet, másrészt a társadalom felől is érkezik egyfajta nyomás, hogy legyél minél hamarabb jól, teljesíts úgy, mint előtte, ne beszélj róla túl sokat, és így tovább. Mindez viszont valójában épp, hogy a folyamat ellen dolgozik.”
Mi hát a megoldás?
Bármilyen veszteség esetén (és általánosságban véve egyaránt) fontos, hogy türelemmel figyeljük magunkat és a bennünk morajló érzelmeket, az adott reakcióinkkal pedig igyekezzünk elfogadóan bánni! Adjunk magunknak és másoknak időt (ha kell, sok időt) bármilyen (komplikált, elhúzódó vagy viszonylag könnyen vett) gyász esetén!
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy szeretettel és megértéssel viseltessünk magunk iránt az extrém stresszel vagy nagy érzelmi fájdalommal járó helyzetekben – főleg, hogy ezek akár fizikai tüneteket, például Takotsubo kardiomiopátiát, azaz megtört szív szindrómát is okozhatnak.
„Az ilyen típusú krízisek rámutathatnak az egyén érzelemszabályozási- és értelmezési nehézségeire, valamint korábbi elakadásaira, melyekkel érdemes lehet szakemberhez fordulni. Ugyanakkor azt is nagyon fontos volna megértenünk, hogy
nincs az a típusú gyász, amivel ne lehetne segítségért fordulni
– zárja a szakértő. – Összegzésképpen mindenkinek, aki hasonló nehézségekkel küzd, vagy szeretné megkönnyíteni egy hozzá közel álló egyén gyászfeldolgozását, jó szívvel ajánlom Singer Magdolna és Tisza Kata munkáit, valamint a Nincs rá szó című podcastsorozatot.”
Amennyiben úgy érzed, elakadtál és személyre szabott segítségre lenne szükséged, tárcsázd az alábbi, ingyenesen hívható telefonszámok egyikét!
- Magyar Lelki Elsősegély Szolgálatok Szövetsége (LESZ): 116-123
- Ifjúságért Mentálhigiénés Szövetség (IMSZ): 137-000
- Kék Vonal (gyermek- és ifjúsági telefonszolgálat): 116-111
- DélUtán telefonszolgálat (lelki segély időseknek): 06-80-200-866
Kiemelt kép: Getty Images
