A dúsan nőtt trópusi növények közt alig látszanak a házak, ám amikor egy nyitott kapu mellett elgurulunk, hatalmas barna szemű, mosolygós kisfiú tűnik fel. Ahogy meglát minket, hevesen integetni kezd, majd tökéletes kiejtéssel, magyarul kiált utánunk:

– Sziasztok! Ne menjetek tovább, itt lakunk!

Leo felnőtteket meghazudtoló ügyességgel irányítja be a tuktukot a kertbe, mi pedig egy kéthektáros, virágokkal, fákkal tarkított oázis közepén találjuk magunkat.

Sokunk életében akadnak olyan helyek, ahová megérkezve azonnal úgy érezzük, mintha hazatérnénk, hogy az itt élő emberek és tapasztalatok megváltoztatnak, átformálnak bennünket. Ungvár Juditnak Srí Lanka, India könnycseppje, ez a harmad-Magyarország területű szigetország jelenti ezt.

– Minden akkor kezdődött, amikor 2008 nyarán a családom törzshelyén, a Thália Színházzal szemben lévő Komédiás Kávéházban ültünk, és a szomszéd asztalnál feltűnt egy nagyon színes, kacarászó, kedves nő. Beszélgetni kezdtünk vele, ő mutatta be nekünk Srí Lankát, és kiderült, hogy van itt a térségben egy kis villája is. Csupán tizenöt éves voltam, amikor egy évvel később a szüleimmel kéthetes nyaralásra érkeztem a fűszerszigetre. Ez volt az első trópusi utazásom, és azonnal beleszerettem a kék tengerbe, a kultúrába, az emberekbe. Már akkor tudtam, hogy ide mindenképpen szeretnék majd visszatérni. Végül a tizennyolcadik születésnapomra újra eljöttünk. Igaz, akkor már teljesen más szemmel láttam az országot, mint tinédzserként, de még mindig mágnesként vonzott a sziget.

Judit, amint leérettségizett, külföldre költözött, Iz­raelben kezdte meg az önálló életét, ahol egy ötcsillagos szállodában dolgozott. 

Amikor tizenkilenc évesen a szabadsága alatt édesanyjával megint elutazott Srí Lankára, álmában sem gondolta, hogy az újabb találkozása szeretett országával valóban sorsfordító lesz. Éppen egy szerelmi csalódáson volt túl, ráadásul egy féléves szerződést is frissiben aláírt az izraeli szállodával, amikor az egyik bár jóképű pultosa, Waligoda Gamage Isuru kiszúrta a turisták között.

Két ország, egy jövő

Szerencsére a távolság nem ölte meg a szerelmüket, sőt! Ahogy Judit szerződése lejárt, rohant vissza a fiúhoz. Isu­ru tizenkilenc volt, a lány húsz, két lelkes fiatal, akik hatalmas lendülettel vágtak bele a közös életükbe. Judit terve az volt, hogy a vendéglátásban helyezkedik el, hiszen az egész családja étteremben dolgozott, ebben nőtt fel. A fiataloknak egy kevéske félretett pénze is volt, ám a nagy terveket egy váratlan fordulat átformálta: kiderült, Judit kisbabát vár.

– Amikor húszévesen kismama lettem, nemcsak én, de Isuru is úgy megdöbbent, hogy olyan színe lett, mint a falnak – nevet Judit, miközben karján második kisfiával, Levivel már a frissen készített királyrákos curryt, a rizst, a padlizsánkrémet készíti elő. Isuru egy pillanatra belép, összemosolyognak, olyan szeretet és harmónia van köztük, hogy az ember el sem hinné, mennyit kellett küzdeniük ezért.

– Végül el tudtam helyezkedni egy iskolában, pont abban a nemzetközi intézményben, ahol a kisfiam ma tanul – folytatja Judit, míg serpenyőben készíti a pirítóst. A hostelben, miután a Covid alatt minden pénzüket felélték, egyelőre nem engedhetik meg azt a luxust, hogy sütőt vagy kenyérpirítót vegyenek. – Az iskola éppen akkor indult el, amikor jelentkeztem asszisztensi munkára, beraktak egy osztályba, azzal, hogy hiány van, tanítsak. Minden képesítés nélkül persze. Vért izzadtam, de hatalmas lelkesedéssel csináltam, imádtam a gyerekeket. De bármennyire is szerettem Srí Lankát, azt már az elején elhatároztam, hogy Magyarországon szeretnék szülni. Hat hónapos terhesen még éppen haza tudtam repülni, gondoltuk, hogy Isuru követ majd, ám a bürokrácia nem várt akadályokat gördített elénk. 

A férfi ugyanis nem kapott vízumot, s ezzel féléves kálvária vette kezdetét. Juditék ügyvédhez, bíróságra, rendőrségre rohangáltak, megjárták a bürokrácia bugyrait, de hiába, Isurut nem engedték Magyarországra. Emellett persze meg kellett vívniuk a harcukat Judit szüleivel is. 

– Bár anyukám az első pillanattól kezdve nagyon boldog volt, mert ő mindig attól félt, nem fogja megérni az unokái érkezését – szerinte későn, harmincöt évesen szült –, apukám már nem örült ennyire felhőtlenül. Mint az apák legtöbbje, ő is földhözragadtabb típus, aki praktikus oldalról közelítette meg a helyzetünket. Neki az első kérdése az volt, hogy akkor most hol és miből fogunk majd megélni.

Hazaérve teljesen össze voltam zavarodva, Isuru nem jöhetett utánam, én pedig a végén azt sem tudtam, hogy a gyermekemet tényleg a trópusokon, a világ másik végén szeretném-e felnevelni… Tíz hónapig voltunk távol egymástól, végül neki lett elege ebből a huzavonából. Azt mondta: „Judit, te nem akarsz idejönni, én, bármit megteszünk is, nem tudok Magyarországra utazni, ne törjük össze egymás szívét, és ne okozzunk több fájdalmat egymásnak.” Egy ponton úgy tűnt, nincs közös jövőnk.

Ahogy Judit mondja, ettől a lehetőségtől úgy megijedt, hogy belátta, örök életére bánni fogja, ha azért, hogy Magyarországon maradhasson, odadobja a kis családját. Abban biztos volt, hogy nagyon szeretik egymást Isuruval, így elhatározta, ha törik, ha szakad, meg fogják oldani az életüket. Akkor már megszületett a kicsi Leo is. Isuru végül hat hónaposan látta először a fiát, s bár a fiatalok között ismét fellobbant a régi szerelem, ami azóta sem múlt el, a sarkalatos kérdés megint az asztalra került: miből neveljék fel a gyereket? 

Terrortámadás, Covid, hazaköltözés

– Borzasztóan szeretem azt édesapámban, hogy mindig tudja, mi a megoldás. Az ő ötlete volt, hogy vegyünk ki olcsón egy olyan helyet, ahol élhetünk is, de vállalkozást is indíthatunk benne. Szerencsénkre hamar találtunk egy házikót, amit egész baráti áron kínáltak, annak volt öt szobája külön fürdőszobákkal. ­Az egyikben éltünk, a többit kiadtuk. 

Juditék szép lassan, párnáról párnára, huzatról huzatra, épp, ahogy volt egy kis pénzük, vettek valamit, és bővítették az üzletet. Kezdetben sokszor még elnézést is kértek a vendégeiktől a lepukkant szálláshely miatt, de azok, akik hozzájuk jöttek, általában remekül érezték magukat. Két év alatt olyan ügyesen felfuttatták a kis hostelt, hogy bekerültek a világ legismertebb útikönyvébe, a Lonely Planetbe, mint a déli partvidék legfelkapottabb olcsó szálláshelye. Ám 2019-ben jött a tamil terrortámadás, rá egy évre pedig a Covid.