Az orosz származású Vlagyimir Popov (23) júniusban vesztette életét, miután megtámadta egy közel 3 méter hosszúságú tigriscápa Hurghada partjainál. Az áldozat hosszabb ideje Egyiptomban élt édesapjával és barátnőjével, akikkel strandolni indult a végzetes napon. Szemtanúk beszámolója alapján a férfi és barátnője messzebb úszott a parttól, amikor észlelték a cápát. Popov barátnőjének sikerül kimenekülnie a vízből, a férfin azonban már nem lehetett segíteni: utolsó pillanataiban édesapja után kiáltozott, mielőtt a mélybe húzta volna az állat. A támadás másodpercek alatt lezajlott, így a parton tartózkodó Jurij Popovnak esélye sem volt segítenie a fián (sajnos még a közelben tartózkodó mentőhajónak sem sikerült időben odaérnie).
Az eset után nem sokkal halászok kifogták, brutálisan agyonverték, majd felvágták a férfinek nekirontó cápát. Több szakértői vélemény szerint az egyébként békés, cápamentes strand területén azért történhetett tragédia, mert a helyi kereskedők halmaradványokat dobtak a tengerbe, így a tetemek rövid időn belül a területre vonzották a vemhes nősténycápát.
Amikor a Black Mirror valósággá válik
A sokkoló támadást a Dream Beach Sheraton üdülőhely strandolói közül többen is videóra vették. A férfi haláláról készült felvételek ezután vírusként terjedtek tovább a közösségi médiában – többek között a főként fiatalabb felhasználók körében népszerű TikTok-on, ahol azóta is szabadon megtekinthetők a megrázó képsorok (megnézésüket egyáltalán nem javasoljuk). De mindemellett az áldozat sikoltozó, sokkos állapotban lévő barátnőjéről is készültek felvételek, melyek rövid időn belül szintén feltöltésre kerültek. És ha mindez nem volna elég, Vlagyimir Popov halála után alig telt el egy-két nap, és – kapaszkodjunk meg – paródiavideók is készültek az esetről, melyek többsége (személyes észrevételeim alapján) szintén a TikTok-on landolt.
És hogy mégis mi vicces volt ezen? Pusztán csak annyi, hogy Vlagyimir Popov orosz nemzetiségű volt. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egykori főtanácsadója, a szintén ukrán Olekszij Arestovics is felszólalt az eset kapcsán, aki felháborítónak nevezte a jelenséget.
„A fiatal férfi halálával kapcsolatos viccek számából (és minőségéből) ítélve elérkezett a dehumanizáció ideje. A gyűlölet nem megoldás, és ha te is örülsz a történteknek, vesztettél a gonoszsággal szemben”
– mondta Arestovics, aki 2020 és 2022 között dolgozott együtt Zelenszkijjel.
A legtöbb kárörvendő hozzászóló azzal érvelt, hogy az orosz nép kollektív bűnös az Ukrajnában dúló háborúért, így Vlagyimir Popov kiérdemelte a sorsát. „Végre valami jó hír. Szeresd a cápákat!” „Az oroszokat senki sem szereti – még a cápák sem” – írták a TikTok kommentelői.
Manapság szinte minden alkalommal, amikor katasztrófa vagy baleset történik, és különösen akkor, amikor egy embertársunk sajnálatos módon életét veszti, nagy a valószínűsége annak, hogy valaki szemtanúja lesz az eseményeknek. Sok esetben a járókelők, illetve más utasok lesznek az elsők, akik a helyszínre érnek, mielőtt a mentőszolgálat munkatársai kiérkeznének, így az első pár percben aligha akad valaki, aki megakadályozhatná a sérültről/elhunytról készült képek és videók elkészültét.
Kobe Bryant visszavonult sztárkosárlabdázó és lánya, Gianna tragikus halála 2020-ban már középpontba állította a kérdést, amikor a seriffhivatal munkatársai, illetve a helikopterbaleset helyszínére elsőként érkezők az áldozatok maradványait fotózták, majd küldték tovább ismerőseiknek (a Los Angeles-i bíróság nemrég 16 millió dolláros kártérítést ítélt meg az elhunyt sportlegenda özvegye, Vanessa Bryant számára, aki a magánélethez fűződő jog megsértése miatt tett feljelentést). A jelenségről szóló szociálpszichológia kutatások szerint mindez pedig olyannyira normalizálhatja az erőszakot, illetve mások szenvedésének látványát, hogy az egyén egy idő után végül érzéketlenné válhat mindezzel szemben.
Amit nem látunk, az nincs is, amit pedig látunk,
azzal sem törődünk?
De nem kell messzire mennünk azért, hogy felkavaró, civil bámészkodók által készült képek és videók terjedjenek az interneten mások halálának körülményeiről. Július elején a budapesti Árpád hídon halálra gázolt fiatalemberről is kerültek fel képek a világhálóra… (Minderről nemrég nagyon fontos cikket közölt a HVG.) Mintha mit sem törődnénk az emberi méltóság védelmével, a kegyeleti jogokkal és az áldozatok hozzátartozóinak fájdalmával, akik gyászuk mellett az online áldozathibáztatás egyre általánosabbá váló jelenségével is kénytelenek megküzdeni. A jelenség lelki okairól Horkai Klaudia pszichológust kérdeztük.
Vajon mennyire lehet szerepe a közösségi médiának abban, hogy egyre érzéketlenebb a társadalom? Lehetséges, hogy leértékelődött a halál szerepe, és sokkal inkább tekintenek rá szenzációként?
Az elérzéketlenedés jó megfogalmazás, ami általánosságban sajnos igaz is. Ez egy nagyon összetett kérdés, és nyilvánvaló, hogy egyre inkább előtérbe kerül manapság – és már nem csak anonim módon – a mások kárán történő élcelődés és online áldozathibáztatás. Ilyen vonatkozásban szerintem maga a halál látványa a közösségi médiában nem számít mindennapos jelenségnek. Azt gondolom, összességében még mindig többségben vannak azok, akikben empátiát ébreszt – akár videón, akár személyesen élnek át tragikus eseményeket, és szerencsére a ritkább esetek közé tartozik, ha valaki ezen élcelődni kezd, illetve képeket vagy videót készít róla. Bízom benne, hogy az emberek többségében van ennyi emberség.
És mégis hol csúszhat el ez az egész?
Szerintem sokan talán fel sem fogják a súlyát annak, amit látnak, annyiféle tartalom jön szembe velünk nap mint nap.
Amikor felugrik egy ilyen videó, nehéz tudatosítani, hogy ez egy valós személlyel tényleg megesett – pláne, ha tőlünk messze történt –, annyi inger vesz körül minket a közösségi térben.
Valahol részben emiatt jelentkezhet egyfajta empátiamentesség a felhasználók körében. Ha elkezdünk erről beszélgetni, könnyebben realizálhatjuk, hogy ez valakinek az élete, és nem csak egy kiragadott pillanat a TikTok-ról (ami statisztikailag javarészt a fiatalabb korosztály körében népszerű). Mindemellett az erőszak látványa szintén megszokottabbá vált – ott vannak például a videojátékok –, így sokszor nem feltétlenül gondolunk bele, hogy milyen mélységek húzódhatnak a látottak hátterében. Emellett azt is gondolom, általánosságban szeretjük azt érezni, hogy képesek vagyunk kontroll alatt tartani az életünket. A halálesetekre azonban a legtöbbször nincs ráhatásunk.
Az ezzel való megküzdés egyik formája lehet az, hogy megmagyarázzuk magunknak – és kommentek formájában akár másoknak is –, hogy miért nem velünk, és miért a másikkal történt, ami történt
(„minek ment oda” – a szerk.). Ezzel tudat alatt a saját biztonságunkat szeretnénk megerősíteni. Nagyon leegyszerűsítve mondhatjuk úgy is, hogy azok a kommentelők, akik szerint az orosz férfi megérdemelte a történteket, valahol saját magukat védik: ő orosz volt, az országa pedig megtámadta Ukrajnát. Mivel én nem vagyok orosz, miattam nem is tört ki háború, így biztosan nem fogok ugyanilyen helyzetbe kerülni, mert én jó vagyok, ő pedig nem. De ilyen esetekben valahol az általános frusztráció is közrejátszik, amiben a médiának is hatalmas szerepe van.
Ennyi volna?
A praxisomban is tapasztalom, hogy a tökéletességre való törekvés szinte észrevétlenül árasztja el az életünket, ami rengeteg felesleges terhet – köztük akár rosszindulatot és irigységet – pakol az emberekre. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha a másik tökéletes képeket posztol, az élete is makulátlan, miközben mi a nap 24 órájában hozzá képest sokkal általánosabb életet élünk. Ezeket a frusztrációkat sajnos van, hogy nem tanultuk meg hatékonyan kezelni. Ebben az esetben az online platformok könnyed felületet biztosítanak annak, hogy tisztes távolságból – és sok esetben anonim módon – kieresszük magunkból, akár a halálhírekről szóló cikkek alatt is. Egyesekből akár egyfajta kárörömöt is kiválthat az, hogy végre láthatják, mások élete sem tökéletes – még annak ellenére is, ha a cikkek döntő többsége az emberi oldalát fogja meg, és nem a szenzációt látja a halálesetekben.
Ha a fiatalabb (és sérülékenyebb) korosztály jelenlétét statisztikák is bizonyítják, hogyan lehet, hogy mégis megjelenhetnek ezek a tartalmak, és gond nélkül sokszorozódhatnak?
Szexuálpszichológusként is dolgozom, és örömmel konstatálom, hogy egyre több kolléga gyárt edukatív tartalmat a szexualitás témakörében különböző online platformokon. Ezt egy nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hiszen így sokakat el tudunk érni, köztük a fiatalokat is, akik az első számú felhasználók. Mégis, sajnos többször hallottam már, hogy ezek a videók szakmaiságuk ellenére is tiltásra kerülnek. Ennek fényében jó kérdés tehát, hogy hogyan maradhat fent valami, ami viszont emberi jogokat sért.
Mit tehet az, aki túlélőként, illetve hozzátartozóként érintett?
Az érintettek ilyenkor egyébként is sérülékeny időszakon mennek keresztül. Természetesen az lenne a legjobb, ha ezeket egyáltalán nem olvasnánk el, de akarva akaratlanul is szembejöhetnek velünk, hiába próbálnánk tudatosan kikerülni. Ez egy nagyon nehéz helyzet, és fontos lenne minél többet, és minél nyíltabban beszélni róla. A mélyen traumatizáló esetek hosszabb feldolgozási időt igényelnek, és fontos, hogy ne csak a környezetünktől, de szakemberektől is merjünk támogatást kérni.
Amennyire tudunk egy ilyen helyzetben racionálisan gondolkodni, ne felejtsük el, hogy ezek ismeretlen emberek, az áldozathibáztató kommentek pedig sokkal inkább szólnak őróluk, mint rólunk vagy az elhunytról.
Nyilván ezt nagyon nehéz abban a helyzetben kizárni, de érdemes inkább a saját környezetünkre fókuszálni, ahol olyan támogatásban lehet részünk, amire igazán szükségünk van.
A halál jelenlétének lehet-e pozitív hatása is a közösségi médiában?
Szerintem mindenféleképpen, amennyiben egy bizonyos szintig van jelen. A gyász témaköre kevésbé számít tabunak a régi korokhoz képest, hiszen például egyre többen osztják meg a szeretteik gyászhírét, valamint az ezzel kapcsolatos érzéseiket a közösségi médiában. Mondhatjuk úgy is, hogy bevett szokás ma már ily módon búcsúzni az elhunytaktól. Azt gondolom, hogy ez valahol tényleg képes erősíteni az egymás iránt érzett empátiát, a pozitív visszajelzés – egy támogató komment vagy üzenet – pedig ebben az esetben segítség lehet, ha valakinek éppen erre van szüksége. Van olyan ismerősöm, aki évekig nem beszélt az édesanyjával. Amikor szembejött vele egy poszt, melyben egy ismerőse búcsúzott nemrég elhunyt édesanyjától, átértékelte a történteket, és újra felvette a kapcsolatot az anyukájával. Úgyhogy szerintem pozitív hatása is lehet, hiszen az elmúlás is az élet része, amivel előbb vagy utóbb, de mindenkinek szembesülnie kell.
És mit tud tenni egy szülő, ha a gyereke találkozik hasonló tartalmakkal?
A kommunikáció az első és legfontosabb, hogy a gyerek érezze, van kihez fordulnia, és van kitől kérdeznie (de sajnos ez nem minden esetben történik meg).
A halálról általánosságban is fontos beszélgetni, hogy a gyerekek tisztában legyenek a létezésével és jelentésével, természetesen a saját érettségi szintjüknek megfelelően. A közösségi médiában közzétett halálhírekkel előbb utóbb találkozni fognak, hiszen tiltani azt, hogy mit nézzenek, nem célszerű, és talán nem is lehetséges. Érdemes inkább elbeszélgetni velük arról, amit aktuálisan felkap a média, amiről az osztálytársak is beszélnek, és amit a híradóban látnak.
El lehet mondani, hogy ez egy szomorú esemény, és megmutathatjuk, hogy mi a helyes reakció ilyenkor – így képes lesz empátiával fordulni az ilyen és ehhez hasonló az esetek felé.
Ha baleset elszenvedője, illetve hozzátartozó vagy, és úgy érzed, egyedül nincs kiút, de nem tudsz kihez fordulni a közvetlen környezetedből, a TraumaAmbulancia Egyesület személyesen érintett önkéntesei szakemberek közreműködésével nyújtanak támaszt, illetve segítséget a traumák következményeinek felismerésében és feldolgozásában. Céljuk olyan balesetekben érintett emberek támogatása, akik a fizikai gyógykezelésen túl mentális segítségre szorulnak.
Kapcsolat: info@traumaambulancia.hu
Kiemelt kép: Getty Images