Azért is nyert Erdély, mert elhatároztuk, hogy ezúttal nem láblógatós, kánikulától semmibe meredős, olvasós nyaralást akarunk, hanem „menőset”. Látni akartunk, feltöltődni, élményeket szerezni. Az országhatárig autópályán, onnan pedig főúton haladhatunk tovább. A határon túl, Nagyváradtól a Partium falvai jönnek, majd a Királyhágó után, a hegyről lefelé kanyarogva már Erdélyben járunk. A több mint négyszáz kilométert hat óra alatt megtéve gurulunk be este Kolozsvárra.
Erdély „nem hivatalos fővárosa” a Budapesttől és Bukaresttől közel egyenlő távolságra található Kolozsvár. Igazi nagyváros; több mint háromszázezren lakják, ezért aztán pezseg rendesen, minden értelemben. Kulturálisan is érdekes – magyar színház és opera is látogatható –, nyáron pedig egymást érik a fesztiválok a környéken. De gasztronómiailag is meglepően sokszínű és európai színvonalú. A belváros tele van jobbnál jobb éttermekkel, a nápolyi, ropogós pizza pedig ide is betört. Egymást érik a különleges kávézók, és reggelizőhelyek kapcsán is a bőség zavarával kell megküzdenünk. A legjobb persze a fenséges Fő téren rendelni egy pacalos csorbalevest, vagy reggelire egy „erdélyi tapastálat”, amelyben a tepertőkrém és a körözött mellett olyan selymes, kellemesen füstös vinetát, azaz padlizsánkrémet kóstolunk, hogy elhomályosodik a tekintetünk. Közben folyamatosan szemmel tarthatjuk a Fadrusz János-féle Mátyás-szoborcsoportot is. Az aprólékosan kidolgozott alkotás lenyűgöző és ünnepélyesen monumentális. Ám nemcsak a szoborcsoport uralja a teret, hanem a gótikus Szent Mihály-templom is, amelynek falai között a legenda szerint legalább ötven országgyűlést tartottak. A templomon túl a belváros romantikus utcácskái fehér falú, középkori épülethez vezetnek. Hunyadi Mátyás szülőházát kívülről érdemes megcsodálni, mert belül nem sok minden emlékeztet arra, hogy itt született az egyik legnagyobb királyunk. Ellenben a dombra felfutó Házsongárdi temető igazi emlékhely. Árnyas fái alatt nyugszanak Erdély nagyjai, például Apáczai Csere János, Kós Károly, Szenczi Molnár Albert, Reményik Sándor.
Völgy és a hegy mélye
Torda nem csak arról híres, hogy 1568-ban az itt ülésező országgyűlés elfogadta a vallásbékéről szóló törvényt. A természet is különös csodákat kínál a turistáknak. Például a Tordai-hasadékot, amely egy megkapó és hatalmas szurdok. Szent László királyunk imádkozott itt az úrhoz, hogy a kunokkal vívott csatájában segítséget kapjon, az isten pedig kettéválasztotta a hegyet. Egy másik lehetséges magyarázat szerint viszont a Hesdát-patak vájta ki az évmilliók során a vulkanikus és üledékes kőzetet.
A kürtőskalácsosok tömegén átvágva hamar megtaláljuk a hasadék bejáratát. Ligetes erdőben vezet az út, de aztán egy függőhíd keresztezi a patakot, és elkezdődik egy lélegzetelállító, kalandos túra. A két kilométernyi szurdok felett két-háromszáz méter magas, csipkés mészkőfalak emelkednek, és helyenként egészen keskeny sziklapárkányon, vaskorlátba kapaszkodva kell sétálni a zúgó patak felett. Visszafelé a sziklák tetején is kínálkozik ösvény, de mivel elkapott egy nyári zivatar, inkább a patak mentén szaporáztuk.
Torda már a Sóvidék széle, így itt is több száz éve bányászták már a konyhasót. A bányaműveléssel mára felhagytak. A tordai sóbánya látogatóteréből falépcsőn lefelé baktatva egyszer csak a sejtelmes sórétegben találjuk magunkat. A vízszintes vágatból lépcsőn és liften tudunk alászállni a pokolian mély Rudolf-tárnába. Itt aztán a gyerekek találhatnak maguknak igazi játszóteret, a felnőttek meg biliárdasztalokat. Ha még nem óriáskerekezett a föld alatt, akkor eljött az idő: az itteni húsz méter magas, és ezzel a Guinness-rekordok Könyvében is szerepel. Még mélyebben fekszik a Mária Terézia-tárna. Itt csónakázunk a valószínűtlenül sós tavon, a föld alatti, kísérteties félhomályban.
Este teszünk még egy kitérőt az Erdélyi-középhegységbe, Torockóhoz. A faluban mintha megállt volna az idő: Erdély legnyugatibb székely végvára teljes szépségében tündököl. Felette ott vigyáz mindenkit az ezerszáz méteres Székelykő. Emiatt „kel fel kétszer a nap” Torockón, mert a napkelte után a hegy kitakarja, aztán, ahogy központi csillagunk feljebb hág égi útján, a hegy újra engedi, hogy süssön.
