A zene gyógyító erejét számtalan cikkben taglaltuk már: fokozza a memóriát és a kognitív funkciókat, segíti a kamaszok, valamint az autista gyerekek szellemi-lelki fejlődését, csökkenti a szorongás, a stressz és depresszió tüneteit, illetve a magány érzését, fájdalomcsillapító hatással bírhat, közben pedig javítja a hangulatot és az energiaszintet. Sőt, olyan erős szálakkal kötődik érzelmi jólétünkhöz, hogy a zeneterápia a pszichológiai kezelés egyik leghatékonyabb formájává vált – számolt be róla korábban a Psychology Today. Mindez pedig aligha meglepő az aktív zenefogyasztók számára. A Z-generáció magányát ma Billie Eilish és/vagy a Carson Coma, illetve Azahriah dalai enyhítik, nekünk pedig ott volt (és most is itt van) a 30y, a Kispál és a Borz, Cseh Tamás, a Radiohead, a Guns N Roses és a Nirvana (vagy kinek mi) – csakhogy néhány generációkon átívelő külföldi és magyar klasszikust említsünk a sokból.
De jótékony hatás ide vagy oda, bizony léteznek olyan baljós alkotások is, melyek hiába gyönyörűek, mégis hírhedt szerzeményként tekint rájuk a világ. Sőt, még furcsa halálesetek is kapcsolódnak hozzájuk – a balszerencsét hozó komolyzenei művektől egészen a gyilkosságokig és bizarr öngyilkosságokig, íme, néhány olyan dal, melyekről úgy tartják, hogy „elátkozottak”.
Seress Rezső – Szomorú vasárnap
Seress Rezső, eredeti nevén Spitzer Rezső magyar zeneszerző és zongorista nevéhez fűződik minden idők egyik legszívbemarkolóbb slágere, az öngyilkosok dalaként elhíresült Szomorú vasárnap. A ’30-as évek elején a súlyos depresszióval küzdő Seress karrierje leívelőben volt, amíg Jávor László költő fel nem kérte verse, a Szomorú vasárnap megzenésítésére. A dal – miután hosszas szenvedések árán megszületett – egyik pillanatról a másikra vált sikerré még a tengerentúlon is: angolra fordítva, Gloomy Sunday címen először az amerikai jazz zeneszerző, James Hal Kemp vette fel 1936-ban. Míg Sam M. Lewis fordításában a szöveg első sorban az öngyilkosságra utal, addig magyar megfelelője a háború okozta reménytelenségre koncentrál. De hiába az áhított hírnév, Seress soha nem örülhetett az elismerésnek, hiszen a sikerét számtalan dallal kapcsolatos öngyilkosság árnyékolta.
Sokan olyan búcsúleveleket hagytak hátra, melyekben a Szomorú vasárnap dalszövege volt fellelhető, a sláger kottája pedig egyre gyakrabban tűnt fel a tragikus cselekedetek elkövetőinek kezében. A bizarr öngyilkosság-sorozat híre a tengerentúlra is eljutott, a dal pedig egyre népszerűtlenebbé vált – egészen addig, míg Billie Holiday dzsesszénekesnő 1941-ben újra fel nem dolgozta. Holiday verziója aztán újabb öngyilkossági hullámot indított el, mígnem a BBC úgy döntött, hogy leveszi a műsoráról – a tilalmat csak 2002-ben oldották fel. Egyes feltételezések szerint az énekesnő tragikus utolsó évei részben annak is köszönhetőek, hogy feldolgozta az akkor már elátkozott dalként emlegetett slágert.
A Szomorú vasárnapot több mint 100 nyelven adták elő, és olyan zenei világsztárok énekelték el, mint Frank Sinatra, Louis Armstrong, Ray Charles és Bing Crosby.
De hiába a népszerűség, Seress Magyarországon soha nem részesülhetett abban az elismerésben, mint ami az Egyesült Államokban övezte. Származása miatt munkanélkülivé vált, majd a zsidótörvények miatt végül munkaszolgálatra kényszerült, ahol egy német katonatiszt felismerte őt, és több mint 3 évnyi gyötrelem után megmentette a biztos haláltól. Miután véget ért a háború, felesége, Helén elhagyta, és később ugyan újra egymásra találtak, a lelkileg meggyötört Seress már csak árnyéka volt önmagának, és hiába várták jobbnál jobb ajánlatok a tengerentúlon, ő inkább itthon maradt. Depressziója elől 1968-ban öngyilkosságba menekült: miután túlélte, hogy kiugrott lakása erkélyén, a MÁV Kórházba került, ahol végül megfojtotta magát egy dróttal, ami a gipszét tartotta. Felesége, Helén egy évvel később szintén öngyilkos lett.
Az a bizonyos kilencedik szimfónia
A 19. században sokan hittek a rettegett „kilencedik átokban”, miszerint a legtöbb zeneszerző végzete nem más, mint maga a kilencedik szimfónia. És ez nem is volt teljesen alaptalan feltételezés, ugyanis Ludwig van Beethoven, Franz Schubert, Ralph Vaughan Williams és Antonín Dvořák mind életüket vesztették kilencedik szimfóniájuk befejezése után. Noha létezik logikus magyarázat arra, hogy miért nem jutottak el soha a tizedikig, a furcsa egybeeséseket mégsem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni.
Kilenc szimfónia nyilvánvalóan évtizedek munkája, így mire eljut idáig valaki, jó eséllyel lelheti halálát az időskor miatt. De mi van azokkal, akik fiatalon vesztették életüket? Ott van például Franz Schubert, aki mindössze 31 évesen, és Gustav Mahler, aki 51 évesen hunyt el a kilencedik szimfónia befejezése után – pedig a babonás Mahler köztudottan rettegett az „átoktól”, és szánt szándékkal kerülte, hogy szimfóniának nevezze a művét (ami attól, hogy nem nevezte még, technikailag ugyanúgy szimfónia maradt). De persze ott van Mozart is, aki sértetlenül megúszta a bizonyos kilencediket, és Philip Glass amerikai zeneszerző, aki tudatosan előbb írta meg a tizediket, mint a kilencediket. Sőt, azóta a tizenegyedik és tizenkettedik szimfóniáját is megalkotta! Glass szerencsére 1937 óta él és virul, bár furcsa módon kilencedik szimfóniájának bemutatóján esett össze valaki a közönség soraiból – számolt be róla a Los Angeles Times.
Frank Sinatra – My Way
Egy Fülöp-szigeteki férfi, Romy Baligula 2007-ben egy San Mateói karaoke bárban Frank Sinatra slágerét énekelte, amikor egy ottani biztonsági őr, Robilito Ortega ráordított, hogy túlságosan is hamis, és nem bírja tovább hallgatni. Amikor Baligula mindezek ellenére tovább folytatta az éneklést, Ortega elővette pisztolyát, és agyonlőtte a férfit. Az esetet legalább öt másik hasonló gyilkosság követte a Fülöp-szigeteken, illetve a My Way számtalan ökölharcot is eredményezett az ország karaoke bárjaiban. De mégis miért? És miért pont a Fülöp-szigeteken?
A lehetséges okok szerint Sinatra slágere kifejezetten borzalmasan hangzik hamisan (amit el is tudunk képzelni), és sokkal elviselhetetlenebb, mint bármilyen más rosszul elénekelt dal. Mindez pedig a filippínó kultúrában elterjedt macsóizmussal elegyedve válthatott ki ilyen mértékű agresszióhullámot, legalábbis a szakértők szerint.
„A dalszövege kifejezetten bicskanyitogató. A büszkeség és az arrogancia érzését kelti abban, aki elénekli. Mintha valaki lennél, holott valójában csak egy senki vagy”
– próbált jobb ötlet híján magyarázatot találni a furcsa esetekre Butch Albarracin, egy fülöp-szigeteki énekiskola igazgatója. De Albarracin szerint az sem kizárt, hogy a „My Way-gyilkosságok” valódi oka a karaoke-etikett megsértése lehetett: a mások énekhangján történő gúnyolódás, a mikrofon kisajátítása, esetleg egy, már sokadszorra elénekelt dal újbóli kiválasztása. A biztonság kedvéért mindenesetre a legtöbb Fülöp-szigeteki bár betiltotta Sinatra slágerét.
Robert Johnson – Cross Road Blues
A legendás bluesgitáros, Robert Johnson 1911-ben született a Mississippi állambeli Hazlehurst egyik farmján. Afroamerikai család gyermekeként nehéz életet mért rá a sors, a rasszizmus elől pedig a gitározásba menekült. A fiatal férfi nem akart a földeken dolgozni, és húszas évei elején járhatott, amikor gitárral a hátán elhagyta otthonát. Kenyerét ezután csavargó zenészként kereste, majd feleségül vette kedvesét, Virginiát. A lány vallásos családja soha nem fogadta el Johnsont, hiszen bluesmuzsikusként „az ördög zenéjének szerelmesének” tartották, sőt, amikor Virginia és babája belehalt a szülésbe, a lány családja a férfi zenei kötődését okolta a történtekért.
Johnson bánatában a bluesnak szentelte minden idejét, és viszonylag rövid időn belül olyan zenei tudásra tett szert, amit sokan az gonosz jelenlétével magyaráztak. A misztikus legenda szerint Johnson vándorlásai során, egy útkereszteződéshez érve találkozott magával az ördöggel, aki a lelkéért cserébe segített behangolni a gitárját. A zenésznek egészen korai, mérgezés okozta haláláig kőkemény és súlyos tragédiákkal kellett megküzdenie, amit sokan azzal magyaráztak, hogy eladta a lelkét az ördögnek. Mindössze 27 évet élt – ezzel pedig ő volt az első a 27-esek klubjában.
Babonásabb nézetek szerint az úgynevezett „Crossroads átok” pedig máig is él, és tragédiák sorozatos egymásutánját szabadítja mindazokra, akik Johnson 1936-os Cross Road Blues című dalával kísérleteznek. Robert Plant és Eric Clapton is elvesztette gyermekét, miután feldolgozták, a Lynyrd Skynyrd tagjai, illetve Duane Allmann amerikai gitáros balesetben vesztették életüket, a 27 évesen elhunyt Kurt Cobain pedig épp a dal felvételét fontolgatta, mielőtt öngyilkos lett.
Badfinger – Without You
Peter Ham és Tom Evans – a walesi Badfinger tagjai – sokak szerint jóval több szenvedést és szomorúságot oltottak Without You című slágerükbe, mint amennyit a dal, illetve maguk a hallgatók elbírtak volna. Pedig a The Beatles mentorálásával fényes jövő állt a banda előtt.
Csakhogy kiadójuk csődöt mondott, miután feloszlott a The Beatles, a kétségbeesett zenekar pedig a csaló Stan Polley menedzsmentjéhez szerződött. Polley kisemmizte a bandát, akik annak ellenére váltak nincstelenné, hogy több slágert is köszönhet nekik a világ. Amikor Harry Nilsson amerikai énekes-dalszerző először hallotta a Without You-t, megérezte a benne rejlő potenciált, és úgy döntött, hogy elkészíti belőle a saját verzióját, ami Ham és Evans tetszését is elnyerte – és amiért 1973-ban Nilsson egy Grammy-díjat is bezsebelt. Miután a dalból világsiker lett, éppen annak megalkotói merültek feledésbe: a dalszöveget szinte mindenki Nilsson saját szerzeményeként azonosította, Ham és Evans személye pedig egyre inkább háttérbe szorult, mígnem mindketten öngyilkosságba menekültek. A dal átka pedig újból lecsapott, amikor 1994-ben Mariah Carey is feldolgozta: mindössze néhány nappal azután, hogy Ham és Evans szerzeménye újra a slágerlisták élére került, Nilsson szívritmuszavar következtében vesztette életét.
Kiemelt kép: Getty Images
