Drávaszabolcson semmi jele a felfokozott árvízvédelmi hangulatnak. A határ menti település nyári, álmos hétköznapját éli. Itt korábban akkor lehetett nagyobb forgalmi dugókra számítani, amikor az árak alacsonyabbak voltak, mint Horvátországban – akkor például sokan érkeztek vásárolni. Ha a szomszédos ország volt az olcsóbb, akkor meg innen ment mindenki a határon túlra. Mára magának a „határ” szónak sincs sok értelme: a településtől három kilométerre van a Dráva hídja, a folyó volt maga az országhatár, de amióta Horvátország tavaly belépett a schengeni övezetbe – és bevezette az eurót –, már csak az elhagyatott határállomások emlékeztetnek rá, hogy itt valaha meg kellett állni ellenőrzésre.

Katasztrófaturisták – katasztrófa nélkül

A hídtól kicsit távolabb parkolok le az autóval, és sétálni kezdek a híd felé. Nem vagyok egyedül: többen tartanak velem egy irányba, mások meg jönnek szembe. Katasztrófaturisták lennének ők, de csak abban az esetben, ha lenne katasztrófa. Ám az nincs. A Dráva a legtöbb helyen a településektől távolabb folyik, így közvetlenül nem fenyeget falut-várost. Persze, ha a gát átszakadna, elérné a víz a lakott részeket, de erre – már csütörtökön is látszott – nem igazán kerülhet sor. Ám mivel ilyen vízállással legutóbb 1972-ben találkozhattak az akkori vízügyes szakemberek, a védvonalat nagyon sokfelé megerősítették mai kollégáik. Az meg, hogy emberek jönnek-mennek nagy vizet nézni, teljesen természetes. Én is a Duna mellett nőttem fel. Ha alacsony volt a vízállás, akkor megnéztük. Ha növekedett, azt is. Ha árvíz volt – na, arra tényleg mindenki kíváncsi lett. Nem beszélve a jégzajlásról. A természet bármit is produkál, az mindig érdekes.
Velem szemben jól öltözött asszony sétál lefelé a hídról. Mint elmondja, egy Pécs környéki településen lakik. Van egy stégük itt, a Dráván, és motorcsónakozni is szoktak. Mindennap eljön, és ellenőrzi, megvan-e még a vízbe lógó kis építmény. (Megvan.) Nem látott még egyébként ilyen nagy vizet, talán csak tíz éve. Hogy mi történhetett? A heves esőzést – mint oly sokan – ő is a klímaváltozás számlájára írja.
– Szerencse, hogy nálunk emberélet nincs veszélyben – mondja, majd lesétál a hídról.
Mellettem anya-­lánya halad felfelé. Át kell mennünk a teherautókat lemérő, útba épített mérlegen.
– Úgyis rég méredzkedtem már – nevet az egyik. Beszédbe elegyedünk: Székesfehérvárról jöttek, Harkányban nyaralnak. És ezen a héten már másodszor nézik meg a rekordot döntögető Drávát.
Fent a hídnál nagymama terelgeti három unokáját. Igyekszik úgy állítani őket, hogy a fényképen látsszon a háttérben a körbezsákolt, elöntött házikó.
– Mosolyogjatok! – dörren rá a kicsikre.

Mint a tenger

Eddig ezt az egy épületet öntötte el a folyó. Az ártéri mézeskalács házat homokzsákokkal bástyázták körbe, de hiába: betört a víz, és ázik az épület. A hajóállomás megközelíthetetlen: a pontonokon lebegő felépítmények mostanra jó messzire kerültek a parttól. A híd közepénél valóban fenséges látványt nyújt a Dráva. Szélesen nyújtózik a két part között, a víz örvénylik, és a sáros hordaléktól kicsit barnás színű. Ereje van ennek a természeti jelenségnek – természetes, hogy mindenkit vonz.
És mi még jobban jártunk, mint a szlovének. A klímaváltozás miatt nem az óceán felől érkeznek a csendes esőt hozó hidegfrontok, hanem északról zúdul le a hideg levegő, és összekeveredik a nedves, meleg légtömegekkel. Ilyenkor mediterrán ciklon alakul ki, ami rendszerint rengeteg esőt vagy havat hoz. A drávaszabolcsi látogatást megelőző hétvégén éppen ez történt: Magyarország nagy részén hatalmas esőzések áztattak bennünket, a heves viharokban pedig szinte másodpercenként villámlott. Egyes helyeken akár kéthavi eső is lezúdult negyvennyolc óra alatt. Szlovénia viszont megkapta a mediterrán ciklon legjavát, és az ország a megalakulása óta legnagyobb vízi katasztrófáját éli elöntött településekkel és utakkal, kitelepítésekkel és az iszapos áradást követő fertőzésekkel. A rengeteg ottani csapadék érkezik éppen a Dráván, és úgy tűnik, hogy megdőlhet a valaha mért legnagyobb vízállás: 1972-ben 596 centiméteren tetőzött a folyó. Akkor nagy volt a baj, átszakadtak a gátak, a víz elöntötte a falvakat – a helyiek máig emlékeznek rá. Hogy most milyen gyorsan árad a Dráva, azt jól szemlélteti egy előző napi eset. Egy forgatócsoport közvetlenül a vízparton vette fel a tévés beszámolót. Gyorsan végeztek, de addigra a víz befolyt az ­autóba, és majdnem tönkre is tette azt.
A hídról lefelé jövet éppen elkezdődik egy sajtótájékoztató. Megérkezett a megyei főispán, a vízügy főigazgatója (aki ilyenkor az Országos Műszaki Irányító Törzs törzsvezetője is egy személyben) és a terület országgyűlési képviselője. És annyi médiamunkás, hogy a nyilatkozók elé kihelyezett állvány majdnem felborul a mikrofonoktól. A politikusok leginkább most azért vannak itt, hogy nyugtassák a kedélyeket: fel vannak készülve.
Hogy ezt bizonyítsák, kisebb politikus–vízügyes–újságíró karaván indul meg a töltésen. A gáttól jobbra az ártéri erdő, ami most vízben áll. Hirtelen fékezünk – őz ugrik át az úton, és rohanvást a mező felé veszi az irányt. A gáttól balra szántóföldek, és látszik, hogy pár helyen már felfakadt a Dráva vize. Néhány száz méterenként kék egyenruhás vízügyi dolgozók (úgynevezett vész­őrök) ellenőrzik a töltés állapotát, mint ahogy teszik éjjel-nappal. A Lánka-pataknál szállunk ki. Siklóstól gyűjti a kis vízfolyás a csapadékot, és vezeti a Drávába, de most éppen megfordult a helyzet: a nagy folyó törne át a kicsibe. Itt szivattyúkkal biztosítják, hogy ne juthasson ki a fenyegető víztömeg az ártérről a védett területre.