– Azt mondtad, bármilyen korán jó neked a beszélgetés, hiszen reggelente fél ötkor kelsz.

– Igen, akkor ébredek, összekészülök, megfőzöm a fiamnak a teát, aztán ébresztem, és viszem háromnegyed hatra az uszodába. Kezdődik az edzés!

– Emlékszem, anno, amikor abbahagytad az úszást, azt mondtad, hogy eleget keltél hajnalban két évtizeden keresztül, a továbbiakban reggel nyolc előtt nem vagy hajlandó kitenni a lábadat az ágyból. És tessék!

– Akkor még nagy szám volt. Aztán ezt hozta az élet. A nagyobb fiam is úszásra adta a fejét, és kelek ugyanúgy hajnalban… Hozzáteszem, számomra ez nem holmi anyai önfeláldozás, ugyanis rájöttem, hogy én kifejezetten szeretek korán ébredni. Akkor még ott az egész nap előttem, és az illúzió, hogy mennyi mindent meg tudok csinálni! Ráadásul még csend van az utcákon, nincs nagy forgalom, nyüzsgés, tumultus.

– Csak az a baj, hogy ilyenkor még sötét van.

– Ilyenkor igen, de aztán jön az igazi tél, és olyankor csodálatos, amikor hajnalban hull a hó, és ettől világosnak tűnik, ropog a lábunk alatt, és földön-égen mindenütt különös fények csillannak. Ennek különös varázsa van! Igaz, a korai kelésnek ára is van, ahogyan jön az este, úgy leszek egyre használhatatlanabb. Összegyűlik a család, megvacsorázunk, beszélgetünk egy kicsit, aztán mi Zizivel megnézzük kedvenc sorozatunkat, vagy esetleg valami jó kis mesefilmet, és máris zuhanok az ágyba.

– Nálatok mi a jó kis mesefilm?

– Ami kedves, aranyos, és nem szomorú. De lehet kicsit szomorú is, csak a végén lehessen örülni is! Például a Hófehérke!

– De Kriszti, a Hófehérke kifejezetten szörnyű! Amikor a királyfi elkezd egy holttestet puszilgatni a koporsóban!

– Dehogy! Ezt csak te gondolod így! A lényeg, hogy a szerelmét régóta kereső királyfi végre rátalál szíve hölgyére, és legalább egy búcsú puszit ad neki! Ez egy halált is legyőző szerelem, ezért éled fel a koporsóban a halottnak hitt Hófehérke. Innen kell közelíteni!

– Ez min múlik? Te elhatároztad, hogy szépnek látod a világot?

– Én örülök annak, ha a pohárban a negyedéig van víz! Ha meg a feléig, akkor az már csuda jó dolog. Az úszáshoz mondjuk kevés, de ahhoz éppen elég, hogy a szomjat enyhítse. Ettől függetlenül tudom, hogy mennyi aljasság, szörnyűség, embertelenség van a világban, iszonytat, elkeserít, de az én dolgom az, hogy mindezek közepette is a boldogságot keressem.

– És neked van egy kivételes képességed, ami alkalmassá tesz, hogy mindig meg is találd… Akár az úszásban, akár a családban.

– Lehet, hogy megvannak hozzá az adottságaim, de azért mindig tettem is érte. A sportban sem maguktól jöttek az eredmények, egy s mást nekem is kellett tennem értük! Úszni, kondizni, sok minden egyébről lemondani. És ha mindez nehéz, akkor sokszorosan nehéz megpróbálni jó családanyának lenni. Ez naponta felér egy olimpiai döntővel. Mindannyian nagyon más egyéniségek vagyunk, a három gyerek is, a férjem, Ádám is, aztán meg persze én is, aki a látszat dacára tudok nagyon raplis és kiállhatatlan lenni… Úgy látszik, figyelnem kell, nehogy zsémbes, házsártos öregasszony váljék majd egyszer belőlem.

– Ugyan, Kriszti! Három évtizede ismerlek, és alig változtál…

– Te csak ne védj engem! A napokban nem találtam a telefontöltőmet. Szörnyen kiakadtam, hogy miért tette el valaki a helyéről. Aztán kiderült, hogy senki nem nyúlt hozzá, csak én hagytam rossz helyen. Hú, szörnyen szégyelltem magam. Még nekem állt feljebb, pedig folyamatosan örülnöm kéne, hogy ilyen csodálatos emberek vesznek körül. Mit perlekedek, amikor mindig ez volt a célom, a család…

– Ezt mióta tudod, mióta érzed?

– Talán nyolc-tíz éves lehettem, amikor egyszer megkérdezte tőlem az orvosunk, Kausz Pista bácsi, hogy mi akarok lenni, és akkor azt mondtam, hogy családanya, és lesznek majd gyerekeim! Hogyan juthatott volna akkor ez eszembe, ha nem hozom mélyen magamban? Nem tudom, de az biztos, hogy így lehetek kódolva. Persze az élet folyamán sokszor változunk. Egyrészt tanulunk, tapasztalunk, okulunk, és ezeknél kikövetkeztethető, hogy mi az ok, és mi az okozat. Aztán vannak olyanok, amelyekről nem tudni, hogy mitől is változtam. Gyerekkorban például nem szerettem a rakott kelt, most pedig nagyon kedvelem, ugyanakkor régen élvezettel rágtam le a csirkelábról a cubákot, azóta viszont kézbe sem veszem. Konkrét oka egyiknek sincs, csak észlelem. Viszont az, hogy a család a legeslegelső számomra – megkérdőjelezhetetlen maradt. Tehát hogy mindent megteszek értük, hogy szeretnék mind több örömöt szerezni nekik, az nem valami önfeladás, önfeláldozás a részemről. Éppen ellenkezőleg! Én attól vagyok boldog, ha látom, hogy ők is boldogok, az meg külön mámor, ha érzem, hogy ezért én is tettem valamit.

– Hogyan érint, hogy Bálint fiad is úszik, mégpedig nagy tehetségként tartják számon? Örülsz neki, hogy „no lám, ő is átélhet hasonló örömöket, mint én”, vagy félted, mert tudod, mennyi nehézséggel kell majd még megküzdenie?

– Nem könnyű erről beszélnem, mert mi van, ha elolvassa majd ezt a cikket, és bármilyen irányba befolyásolja a véleményem? Azt nagyon nem szeretném. Hogy tanuljanak meg a gyerekek úszni, a mi közös döntésünk volt a férjemmel, hogy ő folytatta, hogy becsvággyal csinálja, és vannak céljai, az már a saját elhatározása. Se rá-, se lebeszélni nem akarom, szerintem nem is tudnám. Az én dolgom, hogy maximálisan támogassam a céljai megvalósításában.

– Szerinted a te nimbuszod mennyire befolyásolhatta döntésében?

– Remélem, hogy semennyiben. Nagyon nem szeretném, ha azért lenne ez fontos neki, mert én valaha ezt csináltam. Mondtam is neki, és ő azt felelte, hogy erről szó sincs, ő szeret úszni, azért edz keményen nap mint nap. Belülről nagyot mosolyogtam, ugyanis úgy éreztem, mintha az egykori önmagamat hallanám. Abban az időben én is ugyanezt mondtam. Aztán azt is a tudomására hoztam, hogy eszébe ne jusson nekem megfelelni, mert én úgy szeretem, úgy vagyok büszke rá, ahogy van!

– Ettől függetlenül követed a fejlődését, figyeled az eredményeit?

– Ha tehetem, akkor anyukaként figyelem a versenyeit, de nem írom, nem tartom számon a részeredményeit. Ez az edzője feladata, és én ebbe semmiképpen nem akarok beleszólni. Ha kérdez néha, hogy én hogy látom ezt vagy azt, akkor természetesen elmondom, de ennél gyakoribb, hogy én kérdezem meg kíváncsiságból, hogy erről vagy arról mit mondott Attila bácsi? De bármit is mondott, azt én nem kommentálom. Ez az ő kettejük dolga.

– Szerinted őt serkenti, hogy a mama minden idők legnagyobb úszónője volt, vagy esetleg nyomaszthatja az óhatatlan összevetés?

– Erről sokat beszélgettünk. Szerintem e téren is reálisan méri fel a helyzetét. Büszke az eredményeimre, de nem érzi a nyomást, hogy ezeket neki is el kellene érnie. Tisztában van a képességeivel, ám azzal is, hogy – legalábbis egyelőre – vannak nála jobbak, szépen döntögeti a saját csúcsait, de a világ legjobbjai jobbakat úsznak. Az engem egy kicsit zavar, amikor egyes újságírók úgy emlegetik, hogy ilyen vagy olyan eredményt ért el az úszónő fia, vagy hogy Bálint máris ott halad az anyja nyomában! Úgy érzem, hogy ennek se füle, se farka, és ha nem beszéljük meg a dolgot, a folytonos hasonlítgatás megzavarhatná. Ez bolondság. Ő ő, én meg én vagyok! Megjegyzem, az is vicces, hogy engem változatlanul úszónőként emlegetnek, amikor már több mint húsz éve abbahagytam az úszást. Életem immár nagyobb részét töltöttem nem úszással, mint úszással…

– Tetszett volna nem öt olimpiai aranyérmet nyerni, nem a sportág ikonja lenni!

– De akkoriban te sem ezt mondtad!

– Te magad hogyan tekintesz vissza arra az időszakra, arra a kislányra, aki az ország Egérkéje, meg később Krisztina királynője volt?

– Tényleg, voltam az is! Ez ma viccesnek tűnik… Egérnek az uszodában hívtak sokáig, és a korábbi úszótársaim számára természetes, hogy az is maradtam. Ha viszont idegenek is így szólítanak, az olykor furcsa is tud lenni… De nem probléma.

– És a mai életedből visszatekintve..?

– Tulajdonképpen büszke vagyok, hogy voltam, aki voltam, elértem, amit elértem, lettem, aki lettem. Megvolt, letudtam, de nem lehet egy életet hajdanvolt sportsikerek árnyékában leélni, folytonosan a múltban merengeni! Akadt egyvalami, amiben a világ legjobbja tudtam lenni, erre jó érzés visszagondolni, de ennél többet nem jelenthet az életemben. A naponta adódó tucatnyi probléma megoldásában nem segíthet.

– Egy nagy-nagy bajnokunkkal beszélgettem, tudta, már napjai vannak csak hátra, és megkérdeztem tőle, innen nézve is olyan fontos-e számára, hogy olimpiai bajnok volt.

– És mit válaszolt?

– Hogy igen! Az egyenleg megvonásánál fontos volt neki, hogy elért valamit, ami érvényes marad akkor is, ha már ő majd nem lesz.

– Ez érdekes, és át tudom érezni… Emellett az az öröm is valódi volt, amit sok ember átélt, amikor úsztam, és sikerült nyernem. A sport engem is sok mindenre megtanított.

– Mire?

– Például, hogy egy nagy cél csak úgy valósítható meg, ha közben sok kisebb célt is megvalósítunk. Hogy kell rendszert találnunk az életünkben. Hogy amit elhatározunk, azt végig kell vinnünk. De számomra az is fontos, hogy az eredményeimnek köszönhetően engedhetem meg magamnak, hogy teljességgel anya tudjak lenni, az azóta eltelt időt a gyerekeimre fordítani. Nem kellett rögtön bölcsibe adnom őket, oviban alvás előtt el tudtam menni értük. Tudom, ezt nem sokan engedhetik meg maguknak, én pedig ebben a tekintetben kicsit kiváltságos helyzetben voltam, vagyok. Ezt is a sportnak köszönhetem. Számomra felér egy hatodik olimpiai aranyéremmel.

– Mennyire követed még magát a sportot?

– Mérsékelt érdeklődéssel…

– Azaz?

– Túlontúl felgyorsult lett a világ. Túlontúl bonyolult, manipulált lett ahhoz, hogy követni tudjam. A sport is nagyon megváltozott. És nagyon örülök, hogy még akkor úszhattam, amikor úsztam. Az még egyszerűbb, számomra mindenesetre felfoghatóbb világ volt. Valahogy emberibb léptékű. Más értékek domináltak…

– Például?

– Akkoriban amolyan mindennapinak tűnő dolgok, mint klubhűség, tisztelet, barátság, felelősség… Nem a pénz irányított. Nem volt ez a sok békétlenség, acsarkodás. Nem volt jelen ilyen nyomasztó intenzitással a média, az internet. Lehet, hogy ma már nem is csinálnám. Ebben a felfokozott légkörben nem biztos, hogy volna energiám, kedvem hozzá.

– Azért is külön érdekes ez, mert pár napja Tokody Ilona mondta, hogy csöppet sem biztos hogy ma ő operaénekes szeretne lenni! Hogy ebben a megváltozott világban ő tudna, akarna-e karriert csinálni, vagy ebben a szüntelen rohangálásban egyáltalán jól érezné-e magát.

– Megértem. Mondom, nekem szerencsém volt, hogy akkor úszhattam, azóta pedig végezhetem idehaza a családanyai ténykedéseimet. Volt már, hogy megkérdezték, nem tartok-e attól, hogy túlzottan kivonom magam az életből, de én úgy vélem, hogy ez itt, így, sokkal igazibb élet.

– Jársz mozogni?

– Itthon mozgok. Amikor van időm, akkor pilatesezem. Ez egy nagyon izgalmas mozgásforma, az a lényege, hogy azokat a mélyizmokat erősíti, amelyekről egyébként nem is tudjuk, hogy léteznek. Annyira érdekelt ennek a lényege, hogy két évvel ezelőtt még az oktatói vizsgát is letettem. A másik, amit szoktam csinálni, az az elliptikus edzés, amelynek nagy előnye, hogy szintén bármikor végezhetem idehaza, és közben még filmeket is tudok nézni.

– Mondtad, hogy az a jó a korai kelésben, hogy előtted van még az egész nap. Én ilyenkor szoktam eltékozolni az időmet, mert úgy tűnik, hogy olyan sok van, aztán zsupsz, elillan…

– Én mindig előre összerakom a teendőimet, beosztom, hogy mire mennyit szánok, mihez mennyi kell, és ahhoz nagyjából tartom is magam. Ez talán belém rögződött abban az időben, amikor hajdan úszó voltam. A célból nem volt szerencsés elkésni…

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2017/48. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Kovács Szilvia