Nem vagyok egy tehetséges futó, nem is olyan az alkatom, nincsenek is nagyra törő vágyaim, de egy valami miatt mégis heti szinten gratulálok magamnak: 15 éve futok, télen-nyáron, hóban, esőben, szélben, hőségben. Egy tehetségem van, a kitartás, ami ebben a sportágban – még hobbi szinten is – az egyik legfontosabb tényező. A Margit-szigeten található futókört csukott szemmel is végig tudnám futni, magabiztosan merem állítani, hogy ezer alkalommal már biztos végigtrappoltam rajta. Minden szegletéhez kapcsolódik bennem valami lélektani kapaszkodó, menetrendszerűen törnek fel belőlem az emlékek, amikor az egykori Chachacha mellett haladok el, tudom, hol fog először megcsapni a mini vadaspark lakóinak szaga, hogy hol kell gyorsabban szednem a lábam, mert arrafelé futottam már bele szatírba is (ez szerencsére mostanában egyáltalán nem jellemző), és még sorolhatnám. A Margitszigeten való futás romantikája erősen él bennem, és mindig lenyűgöz, ahogy a rekortán burkolatról figyelhetem az évszakok változásait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az esetek jelentős részében nem unom halálra a futókört. 

Fél lábbal az elitben 

Az elmúlt egy-két hétben azonban – átmenetileg legalább is – minden más lett. Megjelentek a futókörön azok az elit sportolók, akik az atlétikai világbajnokságra érkeztek, és használatba vették azt a terepet, ahol máskor ritkán fordul meg élsportoló. Az első „találkozásom” egy japán gyorsgyaloglóval történt. Először nem is tulajdonítottam neki jelentőséget, de amikor már a sokadik gyorsgyalogló hasított el mellettem, rájöttem, hogy a világbajnokság résztvevőivel van dolgom. Bár számomra értelmezhetetlen ez a sportág, teljesen fellelkesültem magától a ténytől is, hogy ezeket az embereket napokon belül a tévében fogom látni, most viszont ugyanazon a terepen szedjük a lábunkat. Engem egyébként meglepett, hogy ezek a gyorsgyaloglók mennyire gyorsan haladnak.

Én éppen azon erőlködtem, hogy dolgozzak egy kicsit a futásom tempóján, ők azonban gyalogszerrel is olyan sebességgel előztek meg, ami az én ligámban már sprintelésnek felelne meg.  

Amúgy egyáltalán nem szeretem azt a szót, hogy elit, bennem ennek pejoratív jelentése van, a sportolói elit azonban kivételt képez ez alól. Sima városi futóversenyeken már megszoktam, hogy az elit legelőről indul (és nyilvánvalóan legelöl is marad végig), a fordulóknál vigyázunk, hogy ne zavarjuk őket, és egyáltalán, tiszteletben tartjuk, hogy ők sokkal jobbak ebben, mint mi. Ők tényleg az elit, mert szó szerint önerőből kerültek az élre. Nyilván vannak, akiknek könnyebb volt az út, és vannak, akiknek szinte lehetetlen, de amikor már ott vannak és együtt várakoznak a rajtvonalnál, akkor egyek. Ezt nagyon szeretem a sportban. Amikor a világbajnokságra érkezett elit sportolók megjelentek a szigeten, valahogy engem is az az érzés fogott el, hogy oké, ők a jobbak, a teljesítményünket nem lehet egy lapon említeni, de most néhány méter erejéig ugyanott vagyunk. Valahol egyek vagyunk.  
Szintén lenyűgöző volt látni a nemzetek sokaságát. A margitszigeti futókörön az év legtöbb szakában nem jellemző a diverzitás, most azonban egészen más volt a kép. Mindenféle nemzet és etnikum képviseltette magát a rekortánon, gyönyörű férfiak és nők a világ minden tájáról. Csak remélni merem, hogy egyikőjük sem látta azt az azóta elbocsátott biztonsági őrt, aki SS-tetoválással a tarkóján állt munkába a világbajnokságnak otthont adó stadionban. Az nagyon ciki és igen megrendítő volt.  

Az amerikai Sha’Carri Richardson a női 200 méteres síkfutás elődöntőjének harmadik futamában az atlétikai világbajnokságon, 2023. augusztus 24-én Budapesten. (Fotó: Tim Clayton/Corbis via Getty Images)

Futás? Csak utánad! 

Ami a sokféleséget illeti, az is nagyon jó, hogy a szigeten edző sportolók mindig a nemzetük mezében voltak, így nem is kellett gondolkozni, honnan érkeztek. Spanyol, ausztrál, kenyai, indiai és amerikai gyaloglókkal és futókkal nagyon sokszor találkoztam. Kár, hogy az esetek legnagyobb részében csak hátulról láttam őket.

Találkozásaink ugyanis arra a néhány másodpercre koncentrálódtak, amíg megelőztek engem. 

Nekem nem szokatlan ez az élmény, engem nagyon sokszor megelőznek, amikor futok, aminek az a nagyon egyszerű, prózai oka van, hogy lassabban futok, mint az átlag. Én ezt megszoktam, nekem ezzel nincs semmi bajom. Hadd jegyezzem meg azonban, hogy

azok a sportolók, akik a világbajnokságra érkeztek, tehát túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a világ legjobbjai, új szintre emelték a megelőzöttség-élményemet is.

Amikor először történt meg, azt sem tudtam, mi van. Futottam a magam kis tempójában, amikor gyorsan hangosodó trappolást hallottam magam mögül. Általában mindig hallom, amikor valaki meg fog előzni, de ez most más volt. Éreztem, hogy ez nem csupán egy nálam gyorsabb futó zaja, hanem valami több annál. Jobbnak láttam félreállni, pontosabban a rekortán melletti kavicsos részen folytatni a futást, szabad utat adva nekik. Amikor elém kerültek, megértettem a dobogást, és újra eszembe jutott, mi is a futás definíciója, és ehhez képest hol vagyok én. Egyes nézetek szerint azt lehet futásnak nevezni, ha minden lépésnél megtörténik, hogy mindkét lábunk egyszerre van a levegőben. Ezt hívják amúgy a futás repülő fázisának. Velem ez nem gyakran történik meg, sőt, leginkább csak akkor, ha tudatosan figyelek rá, ezek az elitfutók azonban tényleg csak azért érintik a talajt, hogy elrugaszkodjanak, máskülönben valóban szinte repülnek. Az említett négy spanyol futónő egyébként edzés közben beszélgetett is, tehát nekik olyankor is van szuflájuk a beszédhez, amikor számomra teljesen elérhetetlen tempóban futnak.  

Élvonal hátulnézetből 

Bevallom, engem teljesen lázba hozott, hogy volt legalább 3-4 olyan futásom, amelynek során a világ élvonala előzgetett. Életem első 44 évében még soha nem előzött meg kenyai futó! Nem is akartam ilyen sokat futni, főleg nem ebben az augusztusi hőségben, de a végén már csak azért is kimentem, hogy újra átélhessem ezt az élményt. És azt láttam, hogy a hozzám hasonló hobbifutók egy része ugyanúgy élvezte ezt, mint én. A legtöbben nagy ívben félrehúzódtunk, amikor közeledett a trappolás, hadd menjenek a nagyok. Részemről ez valahol tiszteletadás is volt, azt gondoltam, ahogy félre húzódtam, hogy „menjetek csak, nekem jó lesz itt a szélén, én újságíró vagyok, nekem nem ez a munkahelyem…” 
A legtöbb élsportolót csak hátulról láttam, az arcukat nem igazán ismerem. Egyet azonban megállapítottam. Sokszor látok igazán szép testű futókat a szigeten, ők azonban ezt is új szintre emelték. Most végre egy méterről, élőben láttam, mit jelent a gazellatest, amin nincs egy gramm zsír se, minden izom a helyén van rajta, és majd’ kicsattan az egészségtől. A gyorsgyaloglók csipőjéért mondjuk nem tenném a tűzbe a kezem, de

én, aki kollagénnel veszem be a magnéziumot, hogy tudjak egyáltalán futni, le voltam nyűgözve ettől a rengeteg gyönyörű testtől, amelyeken tényleg látszott, hogy futásra születtek.  

Semmi közöm az élsporthoz, most tényleg testközelből tapasztaltam meg, hogy amit én futásnak nevezek, és amit ők, azt nem lehet egy lapon említeni. Mégsem érzem magam kevesebbnek attól, hogy ezt megtapasztaltam. Sőt, éppen ellenkezőleg. Bizonyos szempontból teljesen mindegy, hogy mi a különbség a teljesítményünk között, felesleges összehasonlítgatni. Nem a különbségek veszik el a kedvem, hanem a hasonlóságok inspirálnak.

Lendületet ad, ha látom, hogy csinálják ezt a profik, miközben egyáltalán nem sajnálom, hogy nem tartozom közéjük. Valahol ugyanaz hajt minket, engem kicsiben, őket nagyon nagyban.

Én csak magamat akarom legyőzni minden alkalommal, amikor futni megyek, ők az egész világot. Hiányozni fognak. Jó volt velük. 

Kiemelt kép: Canva