Most már tényleg fel kell kelni, nem hiszem el, hogy otthon hagytad, nem, már nem fordulunk vissza, jól van, ne sírj, kanyarodom már, de ­siess, azért a tízórait tedd be, jaj, már úgyis elkésünk.

Pillanatok választanak el bennünket a reggeli rohanástól, az iskola a héten elkezdődik. Nem tudom, más hogyan csinálja, de nálunk minden egyes reggel kiszámítható kapkodással telik, megfűszerezve azzal az izgalommal, hogy talán sikerül beérni, ha még nem dugult be teljesen a kerület. 

A reggeleknél csak a délutánok nehezebbek, mert olyankor naná, hogy nem egyenesen hazaindulunk, hanem edzésre, vásárolni, osztálytársakkal találkozni, és ezeket simán halmozni is tudjuk. Ilyenkor azért jól jön a segítség. 

A nagyszülők gyakran az unokáktól több száz kilométerre élnek, a fizetett segítség sem jöhet szóba sok családnál. A szerencséseknek van egy „tündérkeresztanyjuk”. Sokszor nincs is rokoni kapcsolat, egy néni a házból, egy barátnő, egy régi dadus. Aki hazahozza a gyereket, akinél pár óráig játszhat, akivel a kamasz szívesen beszélget. Az enyém egy idős szomszéd volt, Margitka, aki türelmes volt, és akinél fantasztikusan nyugis, meseolvasós, kártyázós délutánokat töltöttem, pöttyös és csíkos borítók között. Már nem tudom megköszönni neki, és valójában akkor sem köszöntem meg soha. A tündér­keresztanyáknak nincs ünnepnapjuk, mint az anyáknak, nagymamáknak. Legyünk nekik hálásak mindennap.