Milyen a színésznő, amikor strandol?

Mint Mátyás király, megpróbál álruhába bújni. De ha abba nem is, azért igyekszem teljesen beleolvadni a környezetembe. Vízibiciklizem, lángost eszem, tehát ugyanazt csinálom, amit bárki más. Ha elmegyünk a gyerekkel akár csak a szomszédos Földvárra játékgépezni vagy dodzsemezni, azt is a leghétköznapibb módon teszem, hogy ne keltsek feltűnést. Elsőre nem is szoktak felismerni. Csak akkor, amikor megszólalok.

A színészek rendszerint elég sokat dolgoznak nyáron. Ilyenkor tudnak forgatni.

Amikor szabadúszó voltam, sokszor léptem fel nyári színházakban, egyéb munkákban, de ez a mostani volt az első olyan nyár, amikor hosszú hetekig lazíthattam. Visszatértem a Vígszínházba, ott ilyenkor nincsenek előadások, úgyhogy pihenéssel telt ez az időszak, és forgattam egy kicsit.

Mit?

Bekerültem A mi kis falunkba. Eddig ez a sorozat engem elkerült, de elképesztő belépni egy ilyen őrületbe, ami már nyolcadik évada tart, mert tényleg az egész ország imádja. Kapitány Ivánnal, a sorozat kreátorával többször dolgoztam már, jólesett, hogy rám bízott egy ilyen ellentmondásos alakot, aki nem éppen arról híres, hogy jó ízlése lenne, de ennél többet nem árulhatok el róla egyelőre. A kollégák felkészítettek rá, hogy a tapasztalataik alapján a nézők először utálni fognak, legalább egy évadon keresztül, mert nehezen fogadják el az új karaktereket. Remélem, azért majd megszeretnek. Nagyon jó együtt dolgozni ezzel az összeszokott stábbal.

És milyen volt visszakerülni a Vígszínházba? Milyen érzéssel léptél be a kapun?

Azzal, hogy hazajöttem. Nagyon szerettem vígszínházi színésznő lenni, és azt gondoltam, soha nem fogok elmenni. De aztán olyan helyzet alakult ki, hogy úgy éreztem, megfulladok. Ám akkor is bennem volt, hogy egyszer vissza fogok térni. És amikor Rudolf Péter először hívott vendégnek, utána nem sokkal tagnak, nagyon is szívesen búcsúztam el az egyébként jól működő szabadúszói létemtől, amit valahol viszont lemondásnak éltem meg. Volt tíz évem, amikor forgathattam, bármit csinálhattam, és jó szerepek közül tudtam válogatni. De hiányzott a klasszikus színházi közeg, és én közösségben tudok a legjobban működni. Szeretem a társulatunkat, és azt, hogy a vezetésünk megközelíthető, nincs félelem és stressz.

Sokan azt gondolták, akkor lehet igazán alkotni, ha nyomás alatt van a művész. Mint a Whiplash című filmben, ahol szétszedi a zenetanár a diák személyiségét, csak hogy kihozza belőle a maximumot, és ő lehessen a legjobb dobos. Közben meg mostanra kiderült, hogy ez nem járható út.

Nem hiszek az efféle önsorsrontásban. Én is sokáig azt gondoltam, hogy csak így lehet működni. Nem hiszek a „teher alatt nő a pálma” elméletben sem a gyereknevelésben, sem a szakmámban. Alkotni szerintem csak támogató és megtartó közegben lehet. És itt a Vígszínházban így érzem magam. Bizalmat kapok, és olyan minőségű szerepeket játszhatok el, és olyan rendezőkkel dolgozhatok együtt, amik és akik miatt színész akartam lenni. 

Jön Az üvegcipő Molnár Ferenctől, Mohácsi János rendezésében. Biztosan nagyon szórakoztató lesz.

Amikor ezt a darabot tizennyolc évesen láttam az Új Színházban – ott voltam akkor stúdiós –, arra gondoltam, ha én egyszer negyvenéves elmúlok, és még mindig színésznő leszek, akkor Adél szerepét szeretném eljátszani egy jó színházban. És ez most megtörténik! Bevonzottam – jelentsen ez bármit is. Nyers, kegyetlen és rendkívül szórakoztató darab. Egyszerre lehet sírni és nevetni rajta. 

Mit képzeltél még húszévesen a mostani önmagadról?

Még tovább mennék az időben: régen voltak a nagy alakú osztálynaplók. Ezekbe beírták a gyerek nevét, és azt is, mikor született. Plusz a szülei nevét és foglalkozását. Én arról ábrándoztam nyolcévesen, hogy színésznő akarok lenni. És ha majd a gyerekem iskolás lesz, és az osztályfőnöke, amikor beírja az adatait, megkérdezi, mi az édesanyja foglalkozása – akkor valamit nem csináltam jól. Mert azt tudni kell, hogy Kovács Patrícia színésznő. Azt gondoltam akkor, csak az a fontos, hogy híres legyek, és címlapokon szerepeljek. És most, hogy ez megtörtént, elrejtőzöm a strandon… Mert már tudom, hogy ez számít a legkevésbé. Akkor ezzel még nem voltam tisztában, csak azzal, hogy minden olyan helyzetben, amikor szerepelni kellett, anyák napján, vagy éppen egy március 15-ei ünnepélyen szavalva, felszabadultan, boldogan létezem.

Miközben a gyerekkorod nem volt egyszerű, a szüleid elváltak. Látszólag minden rendben volt – igazából meg szinte semmi sem. Ez mennyire nyomta rá a bélyegét a későbbi életedre? A szakmádra?

Hát… Van hová nyúlni. Én ezt a csomagot kaptam, ezt dobta a gép. Már elfogadtam, hogy ennek így kellett történnie, és mára nyugodt, kerek lett az életem. Nemcsak a szakmai, hanem az egész. De ehhez, azt hiszem, végig kellett mennem ezen az ellentmondásos és nehéz gyerekkoron, és egy még rosszabb kamaszkoron. Utóbbi során nem tudtam mit kezdeni azzal, ami a családomban történt. Belemenekültem egy másik valóságba, egyszerűen nem mondtam el, hogy otthon mi van, hanem hazudtam, és kitaláltam egy másik életet. Jó néhány évig tartott ez. Örökké hálás leszek azért, hogy ebből kijöttem. Sőt, hogy túléltem. Mert voltak körülöttem olyanok, akik szerettek, és bíztak benne, hogy észhez tudok térni. Ha ez nem lett volna, most nem beszélgetnénk itt.

Minek az eredménye a mostani harmónia?

Sokat kellett dolgoznom rajta. Soha nem spóroltam meg az érzelmeimet magánemberként, a családomban és a szerelmi életemben sem. Mindig azt gondoltam, bármikor elüthet a villamos, ezért aztán mindent meg akarok élni. Nem féltettem magam előre soha a csalódásoktól. Nagyon szeretek szeretni, adni – de abban benne van a pofára esés lehetősége is. És ebből is volt sok. Nagyon sok. És volt olyan, amikor teljesen újra kellett magamat értelmezni. Kihúzni egy nagy érzelmi gödörből. De ez jó út is volt egyben: emigráltam önmagamba. Közben neveltem a gyereket, játszottam a színházban, tettem a dolgom, mégis sok-sok csönddel telt ez az időszak. Nem azon gondolkodtam, ki hogy szúrt ki velem, vagy miért itt tart az életem, és kik tehetnek erről. Hanem hogy vajon én mit tettem azért, hogy itt tartok.

De azért végül csak eljutottál a boldogságig. Láttam az Instagramodat – a születésnapodon kiugrottál egy repülőből, ejtőernyővel.

Régi vágyam volt. Sokszor álmodtam én is azzal, mint mások, hogy repülök, de én nem félelmet éreztem. A zuhanásélményt mindig felszabadítónak találtam álmomban, és ki akartam próbálni, vajon milyen valójában. 

Milyen fejest ugrani a semmibe?

Semmihez sem hasonlítható! Óriási adrenalinlöketet ad. Négyezerháromszáz méterről ugrottunk ki. Eleve egy lélekvesztővel visznek fel, és már ott izzadsz és megfagysz egyszerre. Végiggondolod az életedet, tudod, hogy egy irány van innen, lefelé, és közben iszonyúan félsz, és azt leküzdeni, na az az iszonyatosan nagy hatalom. És akkor zuhansz egy percig kétszázhúsz kilométer per órás sebességgel, és ez olyan élmény, mint amikor megszületünk. Hiszen a biztonságos anyaméhből egyszer csak egy másik világban találjuk magunkat. Az lehet ilyen. Az is nagyon érdekes érzés, hogy abban a pillanatban, amikor zuhansz, senki és semmi nincs veled-körülötted. Sejtszinten érzed, hogy kizuhansz térből és időből. Majd egyszer csak kinyílik az ernyő. Az a pillanat meg olyan, mintha a világ legkényelmesebb kanapéjára telepednél, ott vagy a világmindenség tetején, és az a jutalom, hogy megcsináltad. Elképesztő utazás! Szerepel még néhány hasonló dolog a bakancslistámon, és eldöntöttem, hogy csak azért se fogok félni. Mindig előremenekülök.

Ez az Instagram-poszt egyfajta nyilvános felvállalása is volt az új kapcsolatodnak.

Miközben nem szeretek privát kérdésekben megnyilvánulni. Amikor elváltam, megszakítottam az erről való kommunikációmat a sajtó felé, mert nem alakultak jól a cikkek, amelyek megjelenek. Akkor húztam egy határt, és zárkózott lettem a magánéletemmel kapcsolatban. Persze mégsem lehet kikerülni, mert mégiscsak kitettük az ugrásról a közös képünket, nem akarunk bujkálni. A környezetünkben már jó ideje tudtak a kapcsolatunkról, de ez a közös ugrás akkora élményt adott mindkettőnknek, hogy úgy éreztük, közzé kell tennünk az Instagramon.

A Korhatáros szerelem című sorozatban nálad jóval fiatalabb férfival jöttél össze. És most, a való életben Medveczky Balázs is tizenöt évvel fiatalabb nálad.

Ezt sem lehet kihagyni, persze. Értem, hogy mindenkinek ez jut egyből az eszébe. De közben meg annyi történt csak, hogy van két ember, aki kapcsolódott. És igen, van köztük korkülönbség. Na bumm.
Amikor a Korhatáros szerelmet forgattam, akkor is azt gondoltam, hogy se neme, se kora nincs a szerelemnek. Az vagy van, vagy nincs. Bútorboltba és étterembe megyünk, kutyát sétáltatunk, ülünk a villamoson, sorozatokat nézünk. Éljük az életünket – mint mindenki más.

Fotó: Zsólyomi Norbert, Styling: Haberland-Isai Anita, Földi Fanni, smink: Hajdu Zsófi, haj: Radván Dimon, Ruha: Massimo dutti: Viktoriavarga, Gyűrű: Parfois, fülbevaló: H&M