Liliomkert! Milyen szép név. Valójában egy arborétum. Harmathy Ildikó, a piac alapítója mesélte, hogy amikor tizenhat évvel ezelőtt felszámolta itt, a saját birtokán a dísznövényárudáját, elültette a fákat, cserjéket, amelyek mára megerősödtek. Kapható itt minden, mi szem-szájnak ingere! A kert szélén állatsimogató, pónilovagoltató vár, hogy a legkisebbek se unatkozzanak, közvetlenül mellettük egy régiségkereskedő. Bogarászom a régi lemezek, könyvek közt, miközben tekintetem egy festőállványon várakozó tájképre esik. Alul a dátum: 1833. A szomszéd árus összehúzott szemmel vizsgálja: hamis, állapítja meg, hiszen üvegezett veranda látható a képen, holott akkoriban ez még nem volt szokás! Botorság, lép mellé a régiségkereskedő… Végül nem tudom meg, kinek a javára dől el a vita, mert a meleg elől az árnyas fák alá menekülök. Előttem egy tíz év körüli fiúcska csellózik, arcán kópés mosollyal gyűjti kalapjába a kétszázasokat. Én is dobok neki egy érmét. Tíz körül profi zenekar is érkezik Tapolcáról, finom lounge-muzsikát játszanak, az emberek meg-megállnak, ringatják rá magukat. Ebbe a békés hangulatba kordul bele a gyomrom. Vajon kapható lángos? Naná, méghozzá vaslapon sült. Miközben elverem az éhem, szabályos utcákat fedezek fel, kétoldalt kipakolt árusok. Csupa jó arc, kedves, hívogató tekintetek. Kihez lépjek oda? A levendulaárust választom: szappanok, illatos párnák, bábuk, csupa kézzel készült termék. A levendulát természetesen maguk termelik. Közben a szemem sarkából egy harmincöt körüli nőt figyelek, aki vesszőkosarakat fon. Szóba elegyedünk. Húszéves kora óta csinálja, árulja el, először csak hobbi volt, de most már ez jelenti számára a megélhetést. Felpillant a feje fölött terebélyesedő kőrisfa ágaira. Látnák a vesszőlámpásait esténként, milyen hangulatosak! 

Napvirágot, hölgyem?

Csakhogy én nem lampionokat vásárolni jöttem ide. Egy mesebeli tündérre leszek figyelmes. Fekete a haja, zöld a ruhája, és csodálatos kerámiákat készít. Szemem előtt lebeg a boldogság kék madara! 

– Ezért jöttél? – kérdezi „Maminti” talányosan. – Már csak néhány darab maradt. A kerámiaszívet viszik még ilyen előszeretettel – mutatja –, az is kék. Ajándéknak szánják a szeretteiknek… Megváltozott a világ – mélázik el –, mindenki szomorúbb, idegesebb lett. Igyekszem „megsimogatni” a vásárlóimat a tárgyaimmal, és hálából visszatérnek. 

Lengyel Zsuzsi, mert így hívják a művészt, boldogan mesél. Egyike volt az első árusoknak, mondja,
látta, hogy valami készül itt, és megkérdezte Ildikót, kiteheti-e a kerámiabögréit. És láss csodát, a bögrék azonnal elkeltek! Zsuzsi évekig Győrből járt le vasárnaponként árulni, lakókocsiban laktak, három évvel ezelőtt azonban leköltözött a kemencéivel Szentbékkállára. Soha nem gondolta volna, hogy amit ő a Kőtenger kövein üldögélve megálmodik, annak ekkora sikere lesz! 

Batyumban a kék madárral, békés szívvel lépkedek tovább. 

– Napvirágot, hölgyem? – szólít meg egy virágárus. – Úgyis feleséget keresek – teszi hozzá kedvesen évődve. 

Bindics Attilának hívják, mutatkozik be, virágkötő és dísznövénykertész. Előtte a pulton paradicsomhalom, néhány köteg zöldség, lila hagyma, petrezselyem, az asztal alatt vödrökben vágott virág, a lábam előtt az utca kanyarulatáig tengernyi dísznövény. 

– Ezt nézze meg! – kiáltja, és egy szivárványszínű csokrot nyújt felém. – A kertemben vágtam pénteken. Szombaton készítek, vasárnap árulok. Ma is hajnali fél négykor feküdtem le. Az őstermelők egyike vagyok, imádom a növényeket! Ez az életem. Lesencetomajon lakom, nem messze ide, ahol a menny a földdel összeér – tör ki belőle a költő. – Miért éppen itt árulok? Mert itt lazábbak az emberek, mint városon. Tapolcán mindenki rohan, itt meg jönnek a törzsvevőim, és elbeszélgetünk. Bíznak bennem, ez a piac lényege. 

Csak amit a saját kezeddel!

A Liliomkert szívében, sárga székek, asztalok társaságában megpillantom Ildikót. Már megitta a reggeli kávéját, és most kapkodja a telefonját, mert egyik árus a számlakönyvét felejtette otthon, a másik arról érdeklődik a biológus mérnöktől, miért nem lett jó idén a paradicsomtermés.

– Mi itt egy nagy család vagyunk – neveti el magát a piac vezetője. – Én vagyok az árusok „édesanyja”, ha bármi gondjuk van, én segítek. Tudom, turistaattrakciónak látszunk, márpedig egy piac nem azért van, hogy cirkusz legyen, hanem hogy ellássa friss élelemmel az embereket. A hatóságoknak köszönhető, ha nem gördítettek volna annyi akadályt az utunkba, nem kellett volna telekiabálnom a sajtót, hogy felhívjam magunkra a figyelmet. Meg aztán be kell látnom, hogy nincs annyi kistermelő, amennyivel meg lehetne tölteni a piacot. Hol lát ma már az ember háztáji kerteket? Majd bolondok lesznek harminc fokban öntözni meg kapálni, amikor a multinál olcsóbb a krumpli… A Liliomkertre visszatérve: 2007-ben Viki kecskesajtja hívta életre, meg az, hogy én itt ültem a dísznövényárudámban, és azon méláztam, miért olyan kihalt minden. Aztán megérkezett Viki a sajtjaival a Salföldi Majorból – gondolhatja, mennyi sajtot adott el a kiránduló iskolásoknak! –, szedtem néhány paradicsomot, és együtt meguzsonnáztunk. Kérdeztem tőle, mi kellene ahhoz, hogy legálisan árulhassa a kecskesajtját. Azt felelte, egy piac… Huszonkét környékbeli kistermelővel indítottuk el a Liliomkertet, volt köztük mézes, kenyeres, szörpös, gyógynövényes, sajtos… Az első kézműves, akit beengedtem, Varjas Judit volt, aki ma már neves ékszerkészítő, de akkor még az egyetemi tanulmányait finanszírozta az üveg ékszerei eladásából. De hadd mutassam be az egykori első fecskéket!

Azzal Ildikó kézen fog, és maga után húz a tömegben. Viki sajnos ma nincs itt, másik szenvedélyének, a vitorlázásnak hódol, és az ékszerkészítő lányt sem találjuk, de itt van az édesanyja és a húga, akik azóta bekapcsolódtak a vállalkozásba. Boldogan mutogatják kincseiket, a villából és késből hajlított gyönyörű alpakka ékszereket. Az elsőt még Judit édesapja hajlította a lánya kérésére, kicsit neheztelve, amiért a nagyanyai örökséget erre használja. De a szellemes dizájn hamarosan vevőkörre talált. Judit nagyon szereti a piacot. Különleges miliő. Van a levegőben valami, ami szabaddá tesz, és ezeknek a nagy, figyelemfelhívó ékszereknek a viseléséhez éppen erre van szükség. És más az, ha az ember lánya maga árulja a saját termékét. Annak varázsa van. 

Titokban nézem az egyik vevőt, a lányával próbálnak: 

– Nekem is édesapám hajlította az első villakarkötőt – árulja el Júlia –, mert másnak is eszébe jutott ám ez! – Csakhogy a karkötő eltörött, apám meg már nem él. Az ő emlékére szeretnék egy újat venni.