Legutóbbi, magyarul is olvasható könyve, a Mint pók a kulcslyukon című pszichothriller egy iskolában játszódik. Korábban tizenöt évig ön is tanárként dolgozott. Hiányzik valami abból az időszakból?
Igen, de azért nem annyira, hogy visszamenjek. Hiányzik a dráma és a véget nem érő szappanopera. Az iskolák rendkívül intenzív kis közösségek, amik folyamatosan újratermelik a tragikus és komikus történeteket. Kimerítő és egyben stimuláló környezet is egy alkotó számára. Szerencsére amúgy is sok emberrel találkozom, így mindig megkapom a drámaadagomat. Na és persze ott az internet, ami megint csak egy érdekes közösség.

Úgy tudom, van a kertjében egy különleges hely…
Igen, a Fészer. Most is épp itt vagyok. (Körbemutat a webkamerával.) A férjem építette nekem, mert szükségem volt egy helyre, ahová elvonulhatok. A házunk elég nagy, de folyton jöttek-mentek a vendégek. Jó, ha van az embernek egy munkaállomása. A Fészer annyira csendes és békés, és olyan jól hallani innen a kert neszeit. Régen úgy nézett ki, mint egy csupasz, szerzetesi szoba, de mára már telepakoltam a kedvenc tárgyaimmal. 

Hosszú ideje együtt vannak a férjével, együtt is zenélnek. Milyen romantikus!
Iskolás korunkban ismerkedtünk meg, padfirkákon keresztül. Ő dobolt egy bandában, én pedig arra gondoltam, mire, kire lehet szüksége ennek az együttesnek. Fuvoláztam, de sejtettem, hogy fuvolásra valószínűleg nem vevők, ám basszusgitárosra talán igen. Így hát megtanultam basszusgitározni, és csatlakoztam hozzájuk, leginkább a dobosuk miatt. Azóta is együtt vagyunk, és a zenekar is. Ma már van egy olyan műsorunk, amiben a történetmesélés is helyet kapott, és ez nagy lendületet adott. Mostanában egyre gyakrabban lépünk fel, leginkább irodalmi és zenei fesztiválokon.

Ön rendelkezik a szinesztézia különleges képességével, ami a könyveiben is megjelenik. Mesélne erről?
Elég későn vettem észre, hiszen mindannyian azt feltételezzük, hogy mások is úgy érzékelik a világot, ahogyan mi. De aztán egy tévéműsorban a szinesztéziáról beszéltek, és ekkor ismertem fel, hogy ez olyasmi, amit én is tapasztalok. Számomra például a piros szín csokoládé­illatú. Ez egy idegrendszeri állapot. Bizonyos szenzorok, amelyek rendszerint különállók, összekapcsolódnak. Úgy alakult, hogy én érzem a színek illatát, de van, aki hallja az árnyalatokat, vagy éppen formákként érzékeli a szavakat vagy a számokat. Minden szinesztézia más és más. 

Sokan kedvelik regényei erős női karaktereit. Mit gondol, milyen üzenetet közvetítenek az olvasók felé?
Nem célom, hogy üzeneteket fogalmazzak meg. Inkább kérdéseket tennék fel, amire mindenkinek más a válasza, én pedig senkire nem akarom ráerőltetni a sajátjaimat. De azt hiszem, a kérdéseim egy része a patriarchátus szerepére vonatkozik. A nemi szerepekre, a hatalomra és arra, hogy az miért különbözik az egyik vagy a másik nem esetében. A hatalommal való visszaélés, az egyenlőség fogalma foglalkoztat, és az is, hogy mindez mit jelent társadalmi vagy egyéni szinten. Ezek azok a dolgok, amiket a könyveim­ szereplőinek viselkedésén keresztül szeretnék felfedezni, de nem akarok felállni semmilyen dobogóra, hogy azt harsogjam, ezt vagy azt kell gondolnod. Annak örülnék, ha az emberek maguk kérdőjeleznék meg azt, ahogyan a világot látják.

Mit gondol, létezik még az üvegplafon a nők számára az irodalomban?
Abszolút. Csak vessünk egy pillantást a főbb irodalmi díjak nyerteseire az elmúlt ötven évben, és láthatjuk a sokféleség óriási hiányát. Nemcsak a nőkről van szó, hanem a színes bőrűekről, a munkásosztályból érkezőkről vagy a fogyatékkal élőkről is. Az irodalmi világban óriási a dominanciájuk a szépirodalmat író fehér férfiaknak. A nők nem feltétlenül vannak kisebbségben, de kisebbségként kezelik őket, és amíg ez így működik, addig igen, egészen biztosan létezik egy üvegplafon, még ha néhány embernek sikerül is áttörnie rajta. 

Mit tehetünk ez ellen? Önök, írók és mi, olvasók?
Nos, sok ötletem van, de mindig az oktatás jut eszembe mint első lépés. Nem tudom, Magyarországon ez hogy van, de Angliában a fiúk nem olvasnak annyit, mint a lányok, mert a fiúkat elsősorban arra ösztönzik, hogy aktív fizikai tevékenységet végezzenek, míg a lányokat arra, hogy maradjanak csak a négy fal között. Ezenkívül a fiú­kat sem a tanáraik, sem a szüleik nem motiválják arra, hogy lány főszereplőkről szóló könyveket olvassanak. A kisfiúk így sokkal inkább fognak azonosulni egy másik fiúval, egy állattal vagy egy robottal, mint egy lánnyal. Ez azért probléma, mert az így felnövő férfiak nem hallják meg a női hangokat, vagy nem tartják figyelemre érdemesnek azokat, nem ismerik meg a női tapasztalásokat. A férfiak megélése válik az emberi észlelés egyetemes mércéjévé, a női élmények pedig a margóra szorulnak. Elölről kell kezdenünk a változtatást. Lehetővé kell tennünk, hogy fiúk is azonosulhassanak lány főszereplőkkel – fordítva egyébként simán működik, a lányoknak ez nem probléma, állandóan ezt csinálják. Ha le tudnánk küzdeni ezt az alapvető koncepciót, hogy a férfiak hangja egyetemes, a nőké pedig a kisebbség hangja, akkor sok más dolog természetesen, magától megoldódna. Ó, ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni.

Pár éve mellrákkal diagnosztizálták. Közösségi oldalán nyíltan beszélt a betegségéről, sőt, kicsit még viccelt is vele, Mr. C-nek nevezte el (a rák angolul cancer – a szerk.). Hogyan élte meg ezt az időszakot?
Amikor diagnosztizáltak, éppen a Covid miatti lezárások idejét éltük. Azt hiszem, sokan elszigeteltnek és kissé paranoiásnak érezték magukat. Arra gondoltam, ami előttem áll, az olyasmi, amin keresztül fogok menni, akár beszélek róla, akár nem. Eldöntöttem, nyíltan vállalom, mert úgy gondolom, ez is, mint sok dolog, ami ijesztő és elszigetelő, kevésbé lesz az, ha megosztom másokkal. Korán elkapták a daganatot, így viszonylag szerencsés voltam, most is tiszta vagyok. Rájöttem, hogy a követőim­ közül sokan ugyanazon az úton jártak, csak nem beszéltek róla, mert nem érezték magukat képesnek arra, hogy megosszák a történetüket. Többen mondták: „Hála istennek, hogy beszélsz róla!” És egyszer csak ott volt egy közösség, ahol diskurzus folyt, és a résztvevők rájöttek, hogy nincsenek egyedül. Ez jó. Arra gondoltam, oké, ezt folytatom, mert meggyőződésem, hogy – különösen a lezárások idején – nem kell egyedül lennünk azokkal a dolgokkal, amelyek aggasztanak. Ahogyan én is elkezdtem, ugyanúgy más is beszélhet például a szexuális erőszakról vagy a munkahelyi egyenlőtlenségről. Mindazokat a dolgokat, amelyekről azt tanították, hogy tartsd meg magadnak, nem kell magadban tartanod. És találhatsz egy közösséget, amely megért.

Jövőre lesz hatvanéves, hogy érez ezzel kapcsolatban?
Ez csak egy szám, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Sokszor el is felejtem, hány éves vagyok. Ami azt illeti, az is gyakran kimegy a fejemből, milyen év, milyen nap van. Sok mindent megéltem, ami boldoggá tett, és tényleg ez az egyetlen mércém. Szerencsére nincs listám, hogy mit akarok még megtenni hatvanéves korom előtt. Amíg csak tudom, folytatom, amit csinálok. Ha továbbra is az írásból élhetnék, az jó volna. Szeretném magam körül tudni a családomat, és megőrizni azt a luxust, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.

Fotó: Kyte Photography