Jót tesz a gyereknek, ha délben hazamehet az iskolából

Kérdés: Kislányom, Anikó, most elsős. Én egy éve dolgozom, de csak délelőtt. Az óvodából is elhoztam ebéd után. Úgy látom, és úgy gondolom, hogy Anikónak nagyon jó volna, ha nem lenne napközis. Így az óvodát is csak élvezte, és soha nem volt olyan fáradt és ideges, mint azok a szomszéd gyerekek, akik az egész napot ott töltötték. De a férjem családja rossz szemmel nézi, hogy én nem keresek, „így nem jutunk előre”, „Pistinek kell hajszolnia magát” (ő a férjem), és más hasonló megjegyzések. Anyám meg azt mondja, hogy bennem nincs ambíció, és a gyereket csak ürügyül használom, a nehézségek elől a családba menekülök. (Én meg azt gondolom, hogy neki rossz a lelkiismerete, mert velünk, velem meg a nővéremmel egy percre se maradt otthon, és hiába könyörögtünk neki, hogy vegyen ki a napköziből, és ne kelljen az iskolában ebédelnünk.) A férjem is jobban szeretné, ha egy kicsit többet keresnék, de ő azért egyetért velem. Szerinte akár teljesen is itthon maradhatnék, valahogy majdcsak megélünk. Látja, hogy milyen jót tesz a gyereknek és nekünk is, hogy nyugalom van itthon. Az apósom még azt is mondja, hogy a gyereknek meg kell szoknia, hogy napját „a munkahelyén” tölti, később se szaladgálhat haza délben. Kinek van igaza? Én vagyok csak lusta? Beképzelem, hogy olyan jót tesz a gyereknek, ha délben hazajöhet, mint ahogy én látom rajta?

Válasz: Nem beképzelés, amit látni vél a gyereken, hogy jót tesz neki, ha délben hazamehet. Mérésekből is tudjuk, hogy a kisgyereknek – mintegy négyéves korától – ugyan már van néhány órás „közösségigénye”, de ha három-négy óránál többet tölt el az óvodai csoportban vagy az osztályban, ez valóban szinte percről percre jobban kifárasztja, testi és lelki értelemben egyaránt.

A napközi – és az egész napos óvoda – kényszermegoldás.

(1943 előtt is volt napközi Magyarországon, de akkor a „nyomorenyhítés” része volt, s a gyerekek, a családok csak néhány ezreléke vette igénybe.)

Semmiképpen nem gondolom, hogy ön lenne „lusta”. Sokkal több erő, energia – személyes jelenlét – kell az otthoni helytálláshoz, a gyerekekkel való együttléthez, mint a munkahelyi rutinfeladatok ledarálásához. (És ha a mama megengedi magának, hogy otthon például ebéd után lepihenjen, akkor is csak azt mondhatjuk, hogy helyesen él – gyerekének is haszna származik pihentségéből –, és nem pedig az, hogy lustálkodik. Az ősi indiai bölcsesség egyik fontos tanítása, hogy ismerjük fel a sürgő-forgó tevékenységben a belső tétlenséget, és a látszólagos tétlenségben, lustálkodásban a hasznos és teremtő erejű belső tevékenységet.)

Mindebből már következik, hogy szerintem kinek van igaza. Az apósának például semmiképp. A gyerek nem kicsinyített felnőtt, hála Istennek nincs még munkahelye, legfontosabb munkája még az iskola első éveiben is a szabad, mozgásos játék – kellene, hogy legyen. (Az egyik legszorgalmasabb országban, Svájcban a felnőttek bizony „hazaszaladgálnak” délben enni és pihenni, és persze a gyerekek is hazamennek, együtt az egész család. Igaz, hogy azután nem négyig vagy ötig dolgoznak, hanem hatig vagy még tovább.)

Ami pedig az ambíciót illeti, én az anyai figyelmet – figyelmes jelenlétet – nem tartom kevesebbre, mint a hivatásbeli ambíciót. Ellenkezőleg. Sokszor fordítva tapasztaltam: a hivatásbeli ambíció csak ürügyül szolgál ahhoz, hogy ne kelljen a családomban és személyes életemben valóban jelen lennem (mert nem tudtam feldolgozni mindazokat a feszültségeket, melyekkel eddigi életemben szembesülnöm kellett volna.)