Hányszor ellenőrizte ma a telefonját? Hány értékes percet vesztegetett el a Facebookon? Híroldalakon? Online shoppingolással? Miért váltunk az elmúlt néhány évben a kattintgatás, internetes szörfözés, lájkolgatás rabjává? A hivatalos orvosi diagnózis szerint több milliárd embertársunkkal együtt egy soha nem látott, globális függőségi járvány áldozatai vagyunk.

Az elmúlt nyolc évben vámpírként éltem, bezárva egy padlásszobába. Önként vállalt szabadúszásomról kiderült, hogy valójában önként vállalt rabszolgaság, a kéziratleadások, regényírás, cikkek, jegyzetek és egyéb kötelezettségek között fuldokolva az egyetlen fénysugár, amely összekötött a külvilággal, az internet volt. Korábban hidegen hagyott az online őrület, a Google nemhogy nem volt a legjobb barátom, a viszonyunk kifejezetten hivatalos volt. A szerkesztőségben bonyolítottam a levelezéseimet, elvégeztem a kutatómunkát, utánanéztem a szükséges adatoknak, minden másra ott volt a könyvespolc. A cikkeket pendrive-on vittem magammal, nem leveleztem senkivel, a világom csendes volt és nyugodt. Szabadúszóként azonban a saját íróasztalom lett az irodám, ami megkerülhetetlenné tette az otthoni internethasználatot. Mire kettőt pislogtam, a lakásban mindenfelé kütyük hevertek, és lezajlott egy újabb ipari forradalom.

Facebook-félénk vagyok (inkább kukkolok, mint posztolok), soha sem játszottam internetes játékokat, egyáltalán nem éreztem, hogy veszélyeztetne a világszerte terjedő függőségi járvány. Jó, talán az átlagnál hírérzékenyebb vagyok. Gondolom, az, hogy a CNN, a HVG, a BBC és – nem akarom szépíteni – az összes nagyobb pletykaportál ötpercenként küld push üzeneteket, az esetemben nyilván nem függőség, hanem szakmai ártalom.

Tehát amikor arra kért ennek a lapszámnak a szerkesztője, hogy egy hétig ne használjam az internetet, aztán osszam meg a tapasztalataimat, nagyon készségesnek mutatkoztam. Remek ötlet!
– Nem! – tátogtam némán a férjemnek.
– Nem? – visszhangozta szórakozottan. (Éppen a Facebookon lógott.)
– Nem! Nem! Nem! – hajtogattam. Most nem bírok ki egy hetet internet nélkül. Anyagot gyűjtök a regényhez, be kell fizetni a járulékokat, én nem állok sorba a bankban, nem is tudom, létezik-e még olyan kis cédula az átutalásokhoz, vagy már megszüntették, mint a receptet meg a régi húszezrest? És szervezzük azt a találkozót a Facebookon az ált. isk. csoportban… Ott van anyósom születésnapi ajándéka… azt is neten kell intézni, hogyan máshogy lehetne albumba gyűjteni a családi fotókat? Bármikor szívesen belevágok, de most tényleg nem alkalmas!

ALKALMAZÁST TILTÓ ALKALMAZÁSOK

Aludtam egyet erre a digitális böjt dologra (a Sleep Cycle alkalmazás szerint mélyalvás fázisban 186 perc, lightfázisban 200 perc), és esküszöm, mára megbarátkoztam az ötlettel, kifejezetten lelkesít, hogy elkezdem a kísérletet. Arra gondoltam, hogy az esetemben a mennyiségi változás fog észrevétlenül átcsapni a minőségibe. Megmondom, mit fogok tenni. Először is letöltök a mobilomra néhány digitális detox alkalmazást. A laptopomon már működik egy ideje a Timing, amely másodpercre pontosan nyilvántartja, hány percet töltöttem levelezéssel, mennyit lógtam közösségi oldalakon, hírportálokon, online shopping oldalakon, de mindjárt beizzítom a Freedom alkalmazást.

Ezt az okos kis appot Dragomán György javasolta nekem, ő regényírás közben használja. A hosszútávfutók (és prózaírók) magányossága ugyanis kifejezetten próbára teszi az önuralmat, ezért jól jön egy ilyen okos kis szerkezet, amely letilt minden időrabló online tevékenységet, csak és kizárólag a szövegszerkesztő használatát engedélyezi a szétszórt szerzőnek.

Mondom, szívvel-lélekkel benne vagyok a kísérletben. Csakhogy nem fogják elhinni, mi jelent meg a képernyőn abban a minutumban, hogy rá akartam kattintani a Freedom alkalmazásra! Egy szalagcím, amely szerint a Facebook egykori vezére önkritikát gyakorolt és bevallotta, a közösségi szolgáltatásokat rafinált módon úgy működtetik, hogy a felhasználók függővé váljanak. „A jóisten tudja, mit művel a gyerekeink agyával! – nyilatkozta Sean Parker, a Facebook első elnöke.” A cikk leírja, hogy a like-gomb egy közösségi visszacsatolási hurok, az agy jutalomközpontját ingerli, akárcsak a kokain. Na, még egyetlen pillanat, mielőtt tartósan offline üzemmódra kapcsolok, utánanézek, mit is nyilatkozott Steve Jobs a New York Timesnak, amikor bevezették az iPadet. Most már tényleg csak egy-két kattintás, azután a legnagyobb boldogsággal kikeveredek a hálóból.

LÁJKDÍLEREK ÉS FÜGGŐK

A Google a legjobb barátom! Már meg is van. Steve Jobs 2010 januárjában mutatta be az iPadet. „Sosem volt ekkora élmény a böngészés.” Kilencven percen át beszélt, milyen őrületesen hasznos eszköz az iPad a kommunikációhoz, játékhoz, levelezéshez, olyan szenzációs újdonság, amiről még sokat fogunk álmodozni és beszélni. Jobs hosszú interjút adott a New York Timesnak, ám amikor Nick Bilton újságíró aziránt érdeklődött, a gyerekei mit szólnak az új kütyühöz, meglepő választ adott: „Nem használnak iPadet. Korlátozzuk, mennyit tölthetnek a képernyő előtt.”

Az újságírót elgondolkodtatta ez a félmondat. Miközben világszerte gyerekek milliói kaptak rá az újdonságra, az eszköz feltalálója még azt sem engedte meg a gyerekeinek, hogy kipróbálják. Nick Bilton kissé rákattant a témára, módszeresen felkereste az összes Szilícium-völgyi nagyágyút. Chris Anderson, a Wired – a legtekintélyesebb technológiai magazin – főszerkesztője megtiltotta a gyerekeinek az otthoni kütyühasználatot, Evan Williams, a Twitter alapítója sem adott még a fiai kezébe ilyesmit, Lesley Gold, a legtekintélyesebb analitikai cég alapítójának gyerekei pedig kizárólag leckeíráshoz használhatják az internetet, egy kód segítségével néhány órára. Walter Isaacson író, újságíró, Steve Jobs híres memoárkönyvének szerzője, aki a közös munka során rendszeres vacsoravendég volt a házánál, szintén megerősítette, egyszer sem fordult elő, hogy bárki előkapott volna egy tabletet vagy okostelefont. „Úgy tűnik – összegezte tapasztalatait a New York Times újságírója –, mintha a technikai eszközök gyártói a drogdílerek szabályait követnék: sose válj függővé a saját cuccodtól.”

Nekem ez már bőven elég adalék ahhoz, hogy digitális böjtbe fogjak. Ugyanakkor nem hagy nyugodni a kérdés, vajon miért váltak a világ legnagyobb technokratái a magánéletükben technofóbokká? A választ sajnos csakis internetes segítséggel tudom kinyomozni. Ám utána okvetlenül offl ine üzemmódra kapcsolok. Nem lehet véletlen, hogy ezek az okos, kiváló emberek száműzték az életükből a találmányaikat.

MINKET NÉZNEK MADÁRNAK

Elég kicsit megkapargatni, miben rejlik a közösségi oldalak varázsa, és máris rábukkanunk a függőségek magvára. Néhány éhes galamb elé hintette egy Zeiler nevű pszichológus ezeket a magvakat, hogy felmérje, mivel lehet a legkönnyebben bizonyos viselkedésmintákra rávenni őket. Az 1971-es kísérletben egy gombra kellett koppintaniuk, és már érkezett is a takarmány. A kutatók arra számítottak, leginkább azzal lehet a madarakat a koppintós műveletre rávenni, ha valahányszor a gombra koppintanak, azonnal érkezik a jutalomfalat. De nem így történt. A galambok sokkal lelkesebben koppintgattak abban az esetben, ha nem lehetett pontosan tudni, kapnak-e jutalmat. Harminchét évvel a galambos kísérlet után egy bizonyos Mark Zuckerberg és csapata hasonló kísérletbe fogott kétszázmillió ember részvételével, amelynek az eredménye egy új fejlesztés lett: a lájk gomb. Az oldal ennek az egyszerű funkciónak köszönhetően az elmúlt hat évben megtízszerezte a FB látogatóinak a számát, ma kétmilliárd aktív felhasználója van.

Minden bejegyzésünket követően azonnali visszajelzést kapunk, ha barátaink rákattintanak a kis kék-fehér hüvelykujjra. (Azóta újabb hangulatjelző gombokat is bevezettek, így ismerőseink árnyalni is tudják, mit gondolnak a posztjainkról.) Nehéz túlzásokba esni azzal kapcsolatban, milyen mértékben fokozta függőségünket a lájkgomb. A közösségi oldal, amely azzal az ártatlan céllal szerveződött, hogy felleljük régi osztálytársainkat, ma ugyanolyan kiszámíthatatlan visszajelzés-generátorként működik, mint Zeiler galambos kísérletében a takarmányadagoló gomb. A lájk a támogatás mértékegysége, egyúttal nyilvános ítélet is: ha keveset kapsz, azt jelenti, hogy nincs elég barátod, vagy ami még rosszabb, a barátaidat hidegen hagyja, mi újság van veled, mit gondolsz a világról. Szerencsére, ha egy-egy poszt kevésbé nyerte el ismerőseink tetszését, azonnal ott a lehetőség a szépítésre, éppen ez a visszacsatolási hurok, amellyel a közösségi oldalak béklyóban tartják felhasználóikat. A lájk az első számú digitális droggá vált.

Az agy, roppant demokratikusan, ugyanúgy reagál minden kellemesnek érzékelt dologra, önmagában a lájk nem okoz nagyobb függőséget, mint a vaníliafagyi. Egészen addig, amíg nem kezdjük pszichológiai sérüléseink kenőcseként használni. A vásárlástól, szerencsejátéktól vagy akár a szeretet élményétől is függővé lehet válni, a függőség valójában a személy és a tapasztalat között fennálló kapcsolatról szól. Érdekes módon az emberek nagyjából ötven százaléka nem érzi jól magát a párkereső, játék-, hír- és közösségi oldalak használata közben, noha háromszor annyi időt tölt ezek böngészésével, mint a hasznosnak tartott applikációkkal. Igen, háromszor annyi időt áldozunk olyasmire, amitől boldogtalanabbak, ingerültebbek, frusztráltabbak leszünk. Ez nem tűnik túlságosan bölcs ötletnek.

Ember és technológia viszonya már nem is lehetne intimebb. Visszük magunkkal a mobilunkat a hálószobába, fürdőszobába, esküvőre, temetésre…. minden pillanatban kéznél van. Komoly önuralomra lesz szükségem ahhoz, hogy a digitális böjt során ne vesszek el valahol másutt, miközben az élet történik velem.

FARKASOK KÖZT

Az egész világ digitális amnéziában szenved, a felnőtt lakosság nagy része nem tudja fejből a gyerekei, házastársa telefonszámát, hisz ők amúgy is a gyorshívólistán szerepelnek. Az élet számos területén az okostelefonunkra vagy a Google keresőjére hagyatkozunk a memóriánk helyett. Csakhogy a staccato kopogás a billentyűzeten, a webkamerás csetelések egészen másfajta kommunikációt jelentenek, mint amikor szemkontaktust teremtünk valakivel, vagy érezzük a másik illatát. Egy amerikai kutatás szerint a mai gyerekek húsz százalékkal kevesebb időt töltenek offl ine, képernyőn kívül, mint a 2000-es évek elején gyerekeskedők. A kilencvenes években egy átlagos iskolás fejből tudott vagy egy tucatnyi telefonszámot, többet játszott a kortársaival, mint a kütyükkel, és nem szorult háromszáz forintos applikációkra ahhoz, hogy szórakoztassa magát. A Harry Potter-őrület idején többet is olvastak. „A könyveknek öregember szaguk van” – mondta az egyik kutatásban résztvevő mai tinédzser.

A huszonegyedik század gyermekeit nem véletlenül hasonlítják ahhoz az aveyroni kisfi úhoz, akit farkasok neveltek Franciaország erdejeiben. Amikor kilencéves korában rátaláltak, képtelen volt kiigazodni az emberek érzelmein, nem tudott olvasni az arcukról. Gyerekeknél különösen könnyen kialakulhat a képernyőfüggőség, hiszen még nincs megfelelő önkontrolljuk ahhoz, hogy ellenálljanak a mindenhol felvillanó kísértésnek.

VISELKEDÉSI FÜGGŐSÉG

Kínában és Dél-Koreában már államilag beavatkoznak a gyerekek internethasználati szokásaiba: bevezették az úgynevezett Hamupipőke-törvényt, éjfél és reggeli hat óra között kiskorúak nem szörfölhetnek a neten, nem játszhatnak számítógépes játékokat. Ami azért is különösen hasznos az iskolások szempontjából, mert a kütyühasználat késő este is azt a jelzést küldi az agynak, hogy közeleg a reggel. Kék fény ugyanis évezredeken át csak nappal létezett. A világítóeszközök, a gyertya, a kandalló fénye nem zavarta a lefekvéshez készülődőt, hisz az agy a sárgás-vöröses fényt az alkonyattal kapcsolja össze. Egy érdekes kísérletben a résztvevők narancsszínű védőszemüveget viseltek a lefekvéshez készülődve, hogy az esti fényhez legyen hasonlatos a világ – így testük elegendő melatonint termelt, idegrendszerük felkészült az alvásra. Ezzel szemben a védőszemüveg nélkül képernyőt böngészők szervezete éjfél körül sem termelt az álmosodáshoz szükséges mennyiségű melatonint, rosszabbul aludtak, fáradtabban ébredtek.

Az igazi kárt azonban a kütyük használata közben kialakuló viselkedési függőség okozza, amely rávesz minket, hogy megszállottan zsonglőrködjünk a laptopok, tabletek, fi tneszórák és okostelefonok között. A technológiai újdonságok azt próbálják elhitetni velünk, minél több virtuális barátunk és követőnk van, annál népszerűbbek vagyunk. Hogy minél többen kedvelik a posztjainkat, annál többen szeretnek bennünket, és annál inkább szerethetjük önmagunkat. Hogy minél több információt csipegetünk össze, annál érdekesebb lesz az életünk, és mi is annál érdekesebbek leszünk. Átlagosan napi százezer szót fogalmazunk meg – írja Daniel J. Levitin A szervezett elme – Tisztán gondolkodni az információdömping korában című könyvében. Minden egyes SMS, Facebook-bejegyzés és Twitterüzenet elszívja az energiánkat.

Forradalmi változásokat tapasztalnánk tehát, ha végre saját életünk résztvevőivé válnánk. Ha összhangban élnénk azzal, akik valójában vagyunk, és ami fontos nekünk. Ha úgy éreznénk, hogy nem a kütyük uralnak minket, mi döntjük el, mikor használjuk, és mikor tesszük félre őket. Boldog lehet az a szerencsés, aki máris digitálisan böjtöl!

A BIRODALOM VISSZAVÁG

A történelem során valamennyi tudományos felfedezés látványos társadalmi átalakulásokhoz vezetett, ám a jelenlegi technológiai forradalomnál felvetődik a kérdés, hogy ki irányít? Mert ha átadjuk az irányítást az algoritmusoknak, az nem csupán a társadalmat fogja megváltoztatni, hanem magát az embert is.

Az újabb, minden eddiginél nagyobb kütyüfüggőséghullámot öt-tíz éven belülre prognosztizálják a társadalomkutatók. Mark Zuckerberg szerint a virtuális valóság az elkövetkező években beköltözik a közösségi oldalakra, így milliárdok számára válik elérhetővé. Lesznek jó oldalai is – képzeljük el, hogy a világ másik felén tanulhatunk, vagy a legapróbb faluban is részt vehetünk korszerű orvosi szűrővizsgálatokon, háromdimenziós röntgensugárral, amelyek a távdiagnózist is lehetővé teszik. A New York Times 2015 októberében virtuálisvalóság-mellékletet csatolt vasárnapi kiadásához, okostelefonos applikáció segítségével bárkit odavarázsoltak ÉszakKoreába, a szíriai menekültek közé, vagy a párizsi terrortámadások után tartott virrasztásra: az olvasók ott találhatták magukat az események epicentrumában.

Persze a lehetőségek mellett ez a technológiai ugrás rengeteg kockázatot rejt magában. „Rettegek attól a világtól, ahol egy erőszakos videojátékban bárki átélheti, hogy meggyilkolják – nyilatkozta , a Stanford Egyetem professzora. – Vagy amikor a pornográfi át összetévesztik a szeretkezéssel. Bele sem merek gondolni abba, hogyan módosítja mindez az emberi kapcsolatokat.”

Ha az okostelefonok és a tabletek elvonnak minket a családtagjainktól és a való világtól, mi lesz, ha a virtuális valóság szélesebb körben is hozzáférhetővé válik? Miért élnénk a való világban, bosszantóan tökéletlen emberek között, ha egy tökéletes világban is tölthetjük a napjainkat? Tegnap még az innováció pozitív hősei voltak, mára viszont egyre többen támadják a GAFAM (a Google, az Apple, a Facebook, az Amazon és a Microsoft) cégeit. Hogy mi a vád? Sokak szerint az, hogy gazdasági érdekből visszaélnek monopolhatalmukkal, beleavatkoznak az államok belügyeibe, befolyásolják a választási eredményeket, a közbeszédet, felületet adnak káros ideológiák, így a terrorizmus terjedéséhez. Legnagyobb kritikusaik a politikusok és azok a mérnökök, tervezők, befektetők, akik egykor maguk is szerepet játszottak a Szilícium-völgy felemelkedésében. „A halálos ágyán senki sem mondja majd, hogy szerettem volna több időt tölteni a Facebookon!” – nyilatkozta James Williams mérnök, a like gomb feltalálója.

Az Európai Unió több büntetést is kirótt az Apple-re, Google-ra és az Amazonra a közelmúltban. A tisztességesebb verseny és a felhasználók biztonsága érdekében az európai kormányok igyekeznek hatékonyan használni az egyetlen fegyvert, amely a rendelkezésükre áll: a törvényeket. Mindez azonban mit sem változtat a tényen, hogy Európa járványszerű tudatvesztésben szenved. A technológia ugyanis találkozott azzal a természetes emberi törekvéssel, hogy a könnyebb utat válasszuk, és a szórakozásba meneküljünk a pillanat nehézségei elől. Sajnos egy olyan történelmi korban, amikor éppen átveszi a mesterséges intelligencia a hatalmat, csakis mi ébreszthetjük fel magunkat a digitális kómából. Én sajnos még mindig itt ülök a képernyő előtt. Megbabonázva.

…

A cikk folytatását a Nők Lapja 2017/49. lapszámában olvashatjátok el – a magazint december 6-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Getty Images