Kérdés: Kis faluban élünk, egy nagyobb város szomszédságában. A környék gyönyörű, jó a levegő, van helyben óvoda, iskola. Férjem a városban dolgozik, én szerencsére kaptam állást a helyi négyosztályos általános iskolában. Most gyesen vagyok a kisebbik lányommal, jövőre megyek vissza dolgozni. Iskolánkban a hangulat családias, az iskolaépület új, van számítógépünk, nyelvtanárunk, sokat kirándulunk a környéken. A gondom az, hogy a nagyobbik lányom jövő szeptemberben lesz elsős, éppen amikor az én gyesem is lejár, és vissza kell mennem dolgozni. Pont én kapnám az első osztályt. Próbáltam egyezkedni a kolléganőkkel, hogy cseréljünk osztályt, ne kelljen a saját gyerekemet tanítanom, de senki sem vállalkozott erre. Nagy a dilemmám: változtassak munkahelyet, vagy minden ideális körülmény ellenére buszoztassam a gyereket a városba? Vagy esetleg próbáljuk meg mégis, és legyek délelőtt a lányom tanító nénije, délután meg az anyja? Nem okoz-e ez a fura helyzet nála valami zavart? Őszintén szólva én is félek, hogy nem tudnék tárgyilagos lenni. Férjem egyébként nagyon ellenzi, hogy én tanítsam a lányunkat. Sokan azt mondják, hogy jobb ha „nem válogatok, kit akarok tanítani és kit nem, örüljek a mai világban annak, hogy egyáltalán dolgozhatok”. Önnek mi a véleménye erről?

Válasz: Igaza van, ha szeretné elkerülni, hogy a saját gyerekét tanítsa. Nem jó, és sokszor okoz nehéz helyzeteket, ha a két szerep – a védelmező, érzelmi biztonságot adó anyát és a világban vezetgető, tekintélyénél fogva felvilágosító, tájékoztató szerepet játszó, kicsit távolabb álló és az egész gyerekcsoportra egyformán odafigyelő tanítónőé – összekeveredik. Ez a gyerekekből sokszor feszültséget, nemegyszer dühöt és bizonytalanságérzetet vált ki, mert úgy érzik, hogy anyjukon, számukra érthetetlen okból, osztozniuk kell, s ráadásul anyjuk ilyenkor „eltávolodik” tőlük. De tegyük hozzá, ez a helyzet annál nehezebb lehet, minél kisebb a gyerek, így

óvodában jobban megzavarhatja a gyereket, mint az iskolai körülmények között.

Voltak már olyan anyák – apák –, akik az iskolában saját gyereküket tanították (az önéhez hasonló kényszerhelyzetbe kerülve) és ezt, gyerekükkel együttműködve, meg tudták oldani. Ilyen élethelyzetben újra és újra lehet beszélgetni erről a helyzetről, ami nem azt jelenti elsősorban, hogy sok szóval magyarázunk a gyereknek, hanem azt, hogy gondjainkat otthoni, bizalmas együttlétben rövid, a különböző, iskolában átélt helyzetekre utaló szavakkal szóba hozzuk.

Érthető, ha a kolléganők nem akarják osztályukat elcserélni. De az is legalább ennyire érthető lenne, ha valaki közülük belátná ezt a gondot (esetleg akinek jövőre negyedik osztálya lesz) és cserélne.

Én az ön helyében kompromisszumra törekednék.

Azt hiszem, nem változtatnék munkahelyet és a gyereket se buszoztatnám a városba. Ha nem jön létre a csere, megpróbálkoznék azzal, hogy saját gyerekem tanítónője legyek. A nehéz helyzeteket elsősorban humorral próbálnám feloldani. A kis elsősöknek is megmondanám, már mindjárt az első napokban, hogy az én lányom – az én lányom. Megintcsak nem bocsátkoznék hosszadalmas magyarázatokba, de azt röviden hozzátenném, hogy amíg az iskolában vagyunk, én megpróbálok minden gyereket egyformának tekinteni. Ha a gyerekem elesne a folyosón és sírva fakadna, ugyanazzal a gondossággal emelném föl és vigasztalnám mint máskor – de ezt tenném a többi gyerekkel is, hiszen a kis elsősök még igazából egy tyúkanyó tanító nénit is igényelnek maguknak, egy afféle pótmamát. Tehát a többi gyerekkel is „anyáskodnék” és a lányom számára is „tanító néni” próbálnék maradni. Ha az első év arról győzne meg, hogy ez így semmiképpen nem megy, akkor másodiktól talán már buszoztatnám a gyereket (de én azt hiszem, igyekeznék legalább két évet ott helyben, a gyerek számára is közeli iskolában kihúzni).

Vagyis, mint az életben annyiszor, valamilyen kompromisszumot ebben a helyzetben is meg kell kötni. Én a legjobb kompromisszumnak – ha a csere nem megy – az óvatos próbálkozást tartanám és ennél mindenképpen rosszabbnak akár az elsős utaztatását, akár az ön munkahely-változtatását.

Nők Lapja 1998/37. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images