Nehezen találtunk időpontot erre a találkozóra, hiszen nagyon sokat dolgozol.

Igen, és ez azóta így van, amióta kiléptem a színművészeti egyetem kapuján. A Budapesti Operettszínházban elkezdtük felújítani a Monte Cristo grófját meg a Mágnás Miskát, miközben a Madách Színházban készülünk a Six októberi premierjére, amit Szirtes Tamás rendez. Rengeteg szinkronmunkám is van, ami nagy szerelem, bár félek, hogy a mesterséges intelligencia előbb-utóbb elveszi ezt a lehetőséget. Holnap egész nap A mi kis falunkat forgatom, most pedig a Reggeli adásából jövök. Mivel világéletemben ezt szerettem volna csinálni, igazán szerencsésnek érzem magam, hogy negyvenkét évesen ennyi munkám van. 

Hogyan tartasz mindent észben?

Fontos számomra a rend. Bár a húgom szerint káoszban élek, igaz, úgy fogalmazott, hogy rendezett káoszban. Kis túlzással három-négy ember szakmáját űzöm, életét élem egyszerre. Ezt összehangolni kész őrület. De ha belenéznél a határidőnaplómba, elámulnál, milyen precízen vezetem az elfoglaltságai­mat. Karikával jelölöm a Reggeli adásait,­ háromszöget kap A mi kis falunk, és így tovább. 

Mi jelenti a földelést számodra? Amikor meg tudsz nyugodni ebben az iszonyú pörgésben?

A kislányommal való együttlét. Ezeket az időszakokat most már mindenáron kilopom az időből. Kijelölök bizonyos napokat, hogy Annabellával lehessek, és ezt előre jelzem minden munkaadómnak. Na, azokat a napokat például szívekkel díszítem a naptáramban. Erre muszáj odafigyelni, mert különben bedarál a gépezet. Ebben a szakmában kilencven százalékban nem te osztod be az idődet, ezt el kell fogadni, de azt a tíz százalékot, ami neked marad, muszáj magadhoz ragadnod, különben elfolyik az élet.

Megtanultál határokat húzni, de ez nem könnyű feladat.

Nagyon nehéz. Hatalmas adag megfelelési kényszer munkál bennem, és úgy érzem, évről évre nemhogy oldódna, hanem egyre erősebb. Ez rendesen megnehezíti az életet. Ma reggel már két szinkronfelkérést mondtam le, mert pont akkorra akartak hívni, amikor kinéztem két napot Annabellával. Ilyenkor kiugrik a szívem, ahogy leírom, hogy ne haragudjatok, de nem megy, és hatvannyolcszor bocsánatot kérek. Senkiben nem akarok rossz érzést kelteni. Szerintem velem könnyű együtt dolgozni, mert mindig arra törekszem, hogy a körülöttem lévők jól érezzék magukat. Ha két másik kolléga között érzek feszültséget, akkor is odamegyek, hogy oldjam a görcsöt. Sokszor elég egy jól eltalált mondat vagy egy kedves, humoros beszólás. 

Ha benned keletkezik feszültség, hogy adod ki?

A színpadnál nincsen jobb módszer erre. Milyen mázlista vagyok, mert már csak attól, hogy elénekelek egy dalt, minden megváltozik bennem. Előfordul, hogy otthon énekelek, és patakokban folynak a könnyeim, mert olyan boldogságot okoz. Szeretem a nagy ívű, drámai dalokat. Örülök, hogy mostanában már a súlyosabb szerepek is megtalálnak. A Sixben például Seymour Johannát alakítom, VIII. Henriknek azt a feleségét, aki nagyon szerelmes volt a férjébe, és aki gyermekágyi lázban halt meg. Van egy gyönyörű dala. Izgalmas ez a darab, életem legnehezebb feladata. A többi feleséget játszó színésznővel mindannyian végig a színpadon vagyunk, egymásnak is vokálozunk. Közben Tihanyi Ákos fantasztikus koreográfiájára táncolunk, úgyhogy még a nyári leállás alatt sem volt szabad abbahagynunk az edzést, hogy megtartsuk a kondinkat.

Húgoddal, Mariann-nal többször beszéltetek már a nyilvánosság előtt arról, hogy a gyerekkori túlsúlyotok miatt milyen iskolai bántalmazásnak voltatok kitéve. Mi tartott meg téged akkor?

A család. Apa és anya mindig azt mondták: „Ti olyan gyönyörűek és tehetségesek vagytok, ne hallgassatok senkire!” Pedig tényleg száz kiló voltam, de soha nem kaptam meg, hogy kislányom, szedd össze magad. Óriási erőt adott az ő szeretetük és elfogadásuk. És a tágabb családé is.

Te milyennek láttad magad?

Láttam, hogy én husi lány vagyok, de a családom szeretete miatt nem bántottam magam ezért. Csak az a része viselt meg, hogy nem fogadtak el az osztályban. Az szörnyű volt, azt nehéz volt feldolgozni. De a családi háló mindentől megvédett, az a biztonság, az a nyugalom lett az én megtartó közegem. Mindez az általános iskola első egy-két évében zajlott, utána egyszer csak elmúlt, a többiek el is felejtkeztek róla. Az a lány, aki a hajamat tépte, már nem is emlékszik semmire, és rosszul van, amikor mesélem neki.

Kapcsolatban álltok egymással?

Igen, és jó barátnőm. Szeretem, tündéri ember vált belőle. Nem haragszom senkire, ezek gyerekkorban zajló játszmák, ha nem állsz be azok közé, akik bántanak,
akkor téged közösítenek ki.

És mikor változott meg az alakod?

Amikor a színművészetire felvételiztem, a tanárok kezdtek el piszkálni, hogy le kellene fogynom, különben nem vesznek fel.

Ezt így kimondták?

Hát persze! Harmadszorra vettek fel, Kerényi Imre lett az osztályfőnököm, és ő emelte le a terhet a vállamról, amikor azt mondta, nem érdekli, kövér vagyok-e, vagy sovány, csak a tehetségem, és az, hogy jó embernek tart. Akkor elsírtam magam, mire így szólt: „Nézzen a szemembe, és merjen másnak is a szemébe nézni!” Annyira megkönnyebbültem, hogy szépen lassan elkezdtem fogyni. Mert elfogadtak, szerettek. Nem véletlenül nem vettek fel elsőre és másodikra, nekem ebbe az osztályba kellett kerülnöm! Fantasztikus emberek voltak az osztálytársaim egytől egyig. Elsőben még otthon laktam, másodikban viszont beköltöztem a kollégiumba, na, akkor elszabadult a pokol, hajnalokig zenéltünk, csodálatos évek voltak, életem legszebb időszaka. A főiskola nekem igazi bölcső volt, keltető.

Nagyon pozitív embernek tűnsz. Szoktál mélyen lenni?

Inkább csak pillanatokra, viszont a nap folyamán bármikor tudok sírni. Bármi meg tud érinteni, különösen, amióta gyerekem van. Intenzíven érzek. A múltkor kocsiban ültünk, meghallottam egy dalt, és a kislányom megkérdezte: most miért sírsz, anya? Tulajdonképpen vidám dal volt, de ahogyan a hangok egymásra épültek, akkora gyönyörűséggel töltött el, hogy sírnom kellett. Majd megérted te is, mondtam neki. Amikor tényleg igazán mélyen vagyok, akkor is gyorsan kimászom belőle.
A családom hatalmas támaszt jelent. Az én apám egy isten, mindenkinek ilyet kívánok. Anyukám is csodálatos, Mariann, a testvérem pedig különösen fontos az életemben. Kicsit olyan, mintha ikertestvérek lennénk, pedig sok személyiségjegyünk különbözik. Óriási mázlim van vele. Tegnap küldött egy képet két kismajomról, akik a szakadó esőben szorítják egymást. „Ezek mi vagyunk!” – írta mellé. 

Fontos neked, hogy szeressenek. Hogyan érint, ha valaki részéről ellenszenvet érzel?

Jártamban-keltemben nem igazán érzek ilyet, de amióta ismertebb szereplő vagyok a médiában, nem bírom ki, hogy ne olvasgassam a kommenteket, és ha rosszat írnak, az nagyon tud bántani még mindig.

Pedig azok ismeretlenektől érkeznek.

Igen, többnyire profilképmentes emberektől. Egyszer valaki valami nagyon csúnyát írt, és nem bírtam ki, megnéztem, ki az, mert ő képet is tett fel magáról. És képzeld el, egy nagymamát láttam, az unokájával a karján, mögötte egy templommal. Arra gondoltam, ez a gyűlölet, ami árad belőle, mennyire nem illik ahhoz a képhez, amit mutat… 

Gondolom, a magánéletedben is sokan akartak vájkálni. Márciusban posztoltatok egy videót a férjeddel, amelyben röviden közöltétek a követőitekkel, hogy elváltok, de jóban maradtok. 

Mindent megtettünk, hogy megmentsük a kapcsolatunkat, pár­terápiára is jártunk, amelynek során szépen kikristályosodott, hogy mi nagyon jó szövetségesei vagyunk egymásnak, de már csak mint apa és anya. Butaság lenne nem megpróbálni külön-külön boldognak lenni.

Nehéz volt meghozni a döntést?

A világ legnehezebb dolga. Mikinél és nálam is a legelső szempont az volt, hogy Annabella jól legyen. És azt is mindketten a szívünkön viseljük, hogy a másik jól legyen. Erős szövetség a miénk, és biztos vagyok benne, hogy ez így is marad. 

Változtál a válás óta?

Folyamatosan változom, ahogyan mindenki. Világéletemben érdekelt a pszichológia, rengeteg ilyen témájú könyvet, oldalt olvasok. Szerintem a személyiségünknek van egy alapmagja, és arra folyamatosan rakódnak rá a rétegek. Változik, mennyire vagyunk bátrak, mire vagyunk nyitottak, mást gondolunk dolgokról, mint korábban. És ez izgalmas, meg értelmet is ad az egésznek, hogy fejlődünk. Jó lenne biztosan tudni, hogy amikor majd lekapcsolják a villanyt, nem lesz vége mindennek. Mi jön utána? Annyira szeretném érteni ezt az egészet. Vagy hogy mi van ott kint, messze, az univerzumban. Képzeld el, tegnap este kimentem a teraszra, és kémleltem az eget. Letöltöttem a telefonomra egy csillagfigyelő appot, ami, ha a telefont az ég felé tartod, kirajzolja a csillagképeket. Zseniális! Tegnap láttam két hullócsillagot, és természetesen kívántam valamit. Igazság szerint jó sok mindent. Misztikus pillanatok voltak.

Fotó: Zsólyomi Norbert, styling: Haberland-Isai Anita, Földi Fanni, smink: Mahunka Piroska, haj: Tóth Melinda, ruha: Navona, Zara, Viktoriavarga, ékszerek: Mohito, Parfois, H&M