„Az emberiség írott történelmének nagy része egyetlen hatalmas adatszakadék. Kezdve a vadászóférfi-hipotézistől, a múlt krónikásai kevés teret hagytak a nők szerepének az emberiség evolúciójában, legyen szó kulturális vagy biológiai fejlődésről. Ehelyett a férfiak életét választották az emberiség sorsának képviseletére. Ha az emberiség másik felének életéről van szó, gyakran nem marad más, csak a csend” ‒ írja a brit Caroline Criado Perez, aki korszakalkotó megfigyeléseit a Láthatatlan nők ‒ Így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban című könyvében rendszerezte. A szerző számba veszi mindazokat a furcsaságokat, amelyek azért fordulhatnak elő, mert az élet legkülönbözőbb területein – az orvostudománytól a közlekedésig – a férfiak testi adottságaiból és életviteléből számolnak és alkalmaznak átlagokat.
A nőkre vonatkozó adatok vagy azért hiányosak, mert eleve nem gyűjtjük őket, vagy azért, mert az összegyűjtött adatokat nem bontjuk szét nemek szerint. Ez az adatbázisok és algoritmusok korában akaratlanul is a férfiaknak kedvező torzításokhoz vezet, jelenti ki Perez, majd hozzáteszi: „Az egyik legfontosabb, amit a nemek közötti adatszakadékról el kell mondanunk, az, hogy általában véve nem rosszindulat, még csak nem is szándékosság áll mögötte. Épp ellenkezőleg. Egyszerűen olyan gondolkodásmód eredménye, amely már évezredek óta velünk van.”
HÓKOTRÓK FORRADALMA
2011-ben a svédországi Karlskoga városvezetésének minden korábbi rendelkezésüket felül kellett vizsgálnia. Foglalkoztak a hótakarítással is, ami addig a nagyobb közlekedési csomópontok környékén kezdődött, majd a gyalogos- és a bicikliutakon ért véget. Ez viszont egészen másképpen érintette a férfiakat és a nőket. A statisztikák szerint a nők többet használják a tömegközlekedést, ráadásul míg a férfiak utazási mintázata többnyire egyszerű ‒ napi két ingázás, be a városba, majd ki a városból ‒, addig a nőké jóval bonyolultabb. Rájuk világszerte az úgynevezett közlekedési füzér, a több kicsi, összekapcsolódó utazás jellemző: elviszik a gyereket az iskolába a munka előtt, elkísérik az idős hozzátartozót az orvoshoz, elintézik a bevásárlást hazafelé ‒ magyarázza Perez. A városi tanács tagjai végül megcserélték a takarítási sorrendet, hogy a gyalogosok és a tömegközlekedést használók útvonalaival kezdjenek. Úgy okoskodtak, hogy ez végül nem kerül majd többe, mert autóval mégis könnyebb átvergődni a nyolccentis havon, mint babakocsival (vagy kerekesszékkel). A karlskogai hótakarítást korábban azért szervezték úgy, hogy a férfiaknak kedvezzen, mert a férfiak, akik kidolgozták az ütemezést, főleg a saját szempontjaikat ismerték.
Perez hisz abban, hogy a női mosdók előtt kígyózó sorokat szintén meg lehetne szüntetni, ha a látszólag igazságosnak tűnő elvet, hogy a női és férfi nyilvános vécék ugyanakkora alapterületre épüljenek, inkább a gyakorlathoz igazítanák. Mivel a nőknél nincsenek piszoárok, csak fülkék, az ő helyiségüket kevesebben használhatják egyszerre, ráadásul a nők átlagosan 2,3-szor hosszabb időt töltenek a vécén, mint a férfiak. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik éppen tampont vagy betétet cserélnének.
VESZÉLYES SZAKADÉKOK
Perez számtalan példát ír azokra az esetekre, amikor a nőknek nehézséget okoz, hogy a sajátosságaikat a tervezők vagy a döntéshozók figyelmen kívül hagyták. A boltokban a felső polcok szintjét az átlag férfi magasságához állítják be. Az átlagos irodai hőmérséklet formuláját eredetileg a tipikus negyvenéves, hetvenkilós férfi anyagcseréjéhez és komfortjához számolták ki, ám az öt fokkal hidegebb, mint amennyi a nőknek ideális lenne. A zongorát elvileg nemsemlegesnek tekintjük, ehhez képest a billentyűk hagyományos méretét az átlagos férfiaraszhoz tervezték. Apropó, kézméret: mióta a telefonoknál a lehető legnagyobb kijelző az egyik legfontosabb elvárás, kikoptak azok a készülékek, amelyeket az átlagos kézméretű nők még kényelmesen használhatnak. A jelenség felbukkant a szoftverek világában is: az egyik legnagyobb techvállalat 2014-ben piacra dobta egészségmonitorozó rendszerét, amely követte a vérnyomást, a megtett lépéseket, a véralkoholszintet, sőt még a rézbevitelt is. A menstruációfigyelőről azonban megfeledkeztek.
A BŐRÜNKRE MEGY?
De ezek még csak kellemetlenségek. Bizony arra is akad példa bőven, amikor az adatszakadék a nők egészségét és épségét veszélyezteti. Ismerünk olyan külföldi eseteket, amelyeknél a rendőrnők arra panaszkodnak, hogy a golyóálló mellény, amelyet a férfiak testalkatához szabtak (és ami elvileg az életüket védené), akadályozza őket a szabad mozgásban. Az autógyártók a balesetek modellezéséhez a töréstesztbábukat évtizedeken át az átlagos férfiról mintázták. Az EU mára kötelezővé tette a női tesztbábu használatát ‒ az anyósülésen. És hát az adathiány jelentette problémák állnak annak is a hátterében, hogy a molesztált vagy megerőszakolt nők ‒ a szégyen, a félelem vagy a hatóságok érzéketlensége miatt ‒ nehezen szánják rá magukat arra, hogy a támadót feljelentsék. Pedig ha a döntéshozók tisztában lennének az ilyen esetek valós számával, talán többet tennének a megelőzésért és a közbiztonságért. (Például ha valamelyik buszjáraton rendszeresek a zaklatások.)
„NEM FÁJHAT ENNYIRE”
Korábban úgy vélték, a méreten és a „reproduktív funkción” kívül nincsenek alapvető különbségek a férfiak és a nők testében. Ez a tévhit ‒ és hogy a kísérleteknél a nők, illetve nőstény állatok száma messze elmaradt a férfiakétól ‒ rengeteg nő életét követelte már. A brit nőket több mint ötven százalék eséllyel diagnosztizálják félre szívroham után, ugyanis a nők a mellkasi fájdalom helyett gyomorfájdalmat, légszomjat, hányingert is tapasztalhatnak. Az egyik menstruációs fájdalmat csökkentő gyógyszer készítője azért nyújtott be hiába kutatási pályázatot, mert a gyógyszeripar az adatok hiányában nem is tudta, mennyit kereshetne a terméken.
