Amikor Mads Mikkelsen szereplőválogatásra ment a Casino Royale című James Bond-filmhez, szemrebbenés nélkül azt állította, hogy nagy rajongója a 007-es ügynöknek, és az addigi összes filmjét látta. Ez azonban nem volt igaz, hiszen évekkel később bevallotta, hogy nem igazán ismerte Bond munkásságát, különben sem filmeket, hanem inkább sportközvetítéseket néz, „mert azokban valódi dráma van”. Egy újabb horgász, aki nem eszik halat. Ezt azonban 2005-ben még nem tudták, és ennek az ártatlan hazugságnak (is) köszönhetően a Casino Royale-ban, minden idők legsikeresebb James Bond-filmjében megkapta Le Chiffre szerepét, ami rögtön világszintű ismertséget hozott neki. Alakítását azóta is dicsérik, több kritikus szerint újraértelmezte a főgonosz karakterét. Le Chiffre ugyanúgy hideg, számító, elegáns és udvarias, mint az összes addigi Bond-ellenlábas, csakhogy az ő figurájához bármire képes elszántság is társul, és Mikkelsen remekül hozta ezt a hűvös felszín alatt megbúvó féktelen karaktert. 

Valami bűzlik Amerikában

Ha végigtekintünk Mikkelsen filmjein, egy nagyon szép karrierívet látunk kibontakozni, amelyben magától értetődő természetességgel követik egymást az egyre jelentősebb szerepek és produkciók – ami a valóságban persze egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. A Casino Royale sikere után Mikkelsen kint maradt Amerikában a dán ügynökével és néhány barátjával együtt újabb lehetőségeket keresve. Akkoriban azt játszották, hogy a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban „zsibit” adtak egymásnak. Aki esetleg nem tudná, mi a zsibi, annak elmondjuk, hogy egy olyan erejű ütés a vállba, amitől az illetőnek elzsibbad a karja. Mikkelsen és egyik dán barátja egy alkalommal éppen egy amerikai színészügynökhöz igyekeztek, és az irodába lépés előtt Mikkelsen a bevallása szerint „élete legjobb zsibijét” osztotta ki a barátjának, aki így teljesen elzsibbadt karral járult az ügynök színe elé. Ám, mint minden esetben, a bűnt most is bűnhődés követte. „Az egész találkozó alatt nem tudtam másra gondolni, csak arra, mikor és milyen körülmények között fogom én ezt visszakapni. Állandóan­ ez járt a fejemben, nem voltam képes az elhangzottakra koncentrálni. Aztán a megbeszélés közepén felálltam, és kértem, hadd vonulhassunk el egy kis időre kettesben megbeszélni a dolgokat.” Mikkelsen és a barátja, mintha csak az ajánlatot szeretnék értékelni, kimentek a szomszédos parkolóba, ahol a társa behúzott egy hatalmasat a színész vállába. Ezután visszamentek folytatni a tárgyalást, az viszont már csak az irodában tudatosodott bennük, hogy az egyik ablakból remek kilátás nyílik a parkolóra… Az együttműködésből nem lett semmi. 

Mikkelsen szerint az európai és az amerikai filmipar között jelentős különbség van. „Talán azért, mert az amerikai filmstúdióknak nincs fantáziájuk. Ha egyszer beváltál egy szerepben, onnantól kezdve azt fogják rád osztani. Számukra én rosszfiú vagyok, és kész. Európában teljesen más megközelítésmódot alkalmaznak, az itteni rendezők azt keresik, miben tudnál kitűnni, hogyan tudnának téged újra kitalálni” – nyilatkozta a The Limited Times­ című újságnak. A Casino Royale-­ban pedig olyan jól bevált mint rossz­fiú, hogy azóta Holly­woodban csak azt játszik. De ezzel nincs különösebb problémája. „Ha nincs más, boldogan csinálom ezt is, mert nagyon élvezem. Örülök, hogy Hollywoodban dolgozhatok. Sosem terveztem, hogy így lesz, és azzal is tisztában vagyok, hogy egyszer majd kimegyek odaát a divatból, és akkor visszajövök Európába. De addig is élvezem, ami adatik, minden filmben benne van a varázslat.”  

Botrányok nélkül

Mads Mikkelsen egy egészségügyben dolgozó édesanya és egy rendkívül sokoldalú édesapa – aki volt bankár, felszolgáló, eladó, taxisofőr, de még színész is – második gyermekeként született 1965. november 22-én. Koppenhága egyik legszínesebb negyedében nőtt fel, és esze ágában sem volt színésznek menni, mert sokkal jobban érdekelte először a sport, majd a tánc. Rengeteg sportágban kipróbálta magát, de leginkább a szertorna kötötte le. Ez a sport rendkívüli erőt, ügyességet és rugalmasságot kölcsönöz a művelőjének, aminek azonban ára van: a kötött izomzat visszafogja az ifjú sportolót a növekedésben. Tizenhét évesen Mikkelsen a legalacsonyabb fiú volt az osztályában, kortársai mind elhúztak mellette. „Nem jellemezném magam »menőnek« – mondta egy, a Vanity Fair magazinnak adott interjúban. – Mindig volt egy olyan srác, aki nyakkendőt vagy valami menő dolgot viselt, és a lányok csillogó szemmel nézték. Én meg hiába ugráltam, nem vett észre senki. Pontosan emlékszem arra a srácra a sárga nyakkendőjében. Még ma is utálom.” Abbahagyta a szertornát, utána pillanatok alatt megnőtt, behozva addigi lemaradását. Hajlékonyságát és erejét a továbbiakban a táncban tudta kamatoztatni. Járt Martha Graham iskolájába New Yorkban, és a göteborgi Balettakadémiára. Már táncosként ismerkedett meg 1987-ben a nála négy évvel idősebb, szintén táncos és koreográfus Hanne Jacobsennel, méghozzá nem mindennapi körülmények között. „Úgy találkoztunk, hogy én nőnek voltam öltözve, mert Az őrült nők ketrecében szerepeltem éppen. Egy kínai lányt alakítottam, méghozzá szerény véleményem szerint elég jól. Nőies lábam van.” Hogy Mikkelsen lába vagy más tetszett-e meg Jacobsennek, nem tudhatjuk, a lényeg az, hogy egymásba szerettek, született egy lányuk és egy fiuk, Viola és Carl, később összeházasodtak, és azóta boldogan élnek mindenféle botránytól mentesen. Amikor a kilencvenes években beindult Mikkelsen színészi karrier­je, többször is a legszexisebb férfinak választották Dániában. „Időnként vicceskedve meg szoktam Hannétól kérdezni, felfogta-e már, hogy Dánia tizenöt évvel ezelőtti legszexisebb pasija a férje, mire ő azt feleli, hogy nekem meg az univerzum legjobb nője a feleségem, úgyhogy jobban tenném, ha szerényebb lennék.” És amennyire ezt kívülről meg lehet ítélni, Mikkelsennek egyáltalán nem szállt fejébe a dicsőség. „A népszerűség csak mellékterméke ennek a szakmának, sosem lehet a célja. Nem szabad, hogy bármilyen szinten is befolyásolja az életemet.”