Negyven fölött már biztosan jön a „bezzeg a mi időnkben”. Van, akinél már harminc fölött is. Nem álszenteskedem, ha nem is mondom, én is gyakran gondolom, hogy valahogy vékonyabb, szelídebb és alázatosabb volt a világ a nyolcvanas években, az én gyerekkoromban. Ám, ha a generációnk erényeiről és tartásáról esik szó, miközben kárhoztatják a mai gyerekeket, rendre ellentmondok. Mivel voltunk mi jobbak? Tán a körülményeinkkel. Persze hogy fociztunk a mezőn meg a téren, és Pest utcáin is lábtengóztak az akkori kamaszok: nem volt ilyen tömeg, rémisztő forgalom. Persze hogy nem ültünk a számítógép előtt: nem volt. Ha lett volna, beültünk volna elé. Amikor a kilencvenes években megérkeztek az első csábítások: videó, asztali számítógép, be is adták a derekukat sokan. Én egész délutánokat videóztam végig, harmadvonalas, alámondásos amerikai tucatfilmeket bámulva, ahelyett, hogy olvastam volna, vagy kint lettem volna a mezőn. A gyerekkori pazarlás hozzátartozik az élethez, az élmény megélése, hogy van idő, rengeteg idő van, csak akkor adódik. Soha többet nem lesz, ha akkor sincs, komoly veszteség. 

Most, hogy Hanna már középsőbe készül, tervezzük, hogy megnézzük élete első mesefilmjét, mert eddig csak vendégségben látott működő tévékészüléket. De hogyan csináljuk? A mesecsatornák végtelenek, a videómegosztókon annyi kép van, hogy kitart középiskolás koráig. Persze hogy akar még egyet, meg még egyet, minden úgy van kitalálva, hogy tudni lehessen: van belőle még. Nincs már tévémaci, aki ha köpött egyet, véget ért a móka. Szóval, a mai csábításokkal nemcsak az a baj, hogy végtelenek, nincs határ, korlát, hanem hogy mindenféleképpen a szülő lesz a hibás. Ő a korlát, a tiltás, a határ, a szigor, őbelőle lesz helikopter, hivatásos aggódó, mert a környezet, az intézmény, az utca, a polgár mossa kezeit, nincsenek szabályok, figyelem, semmilyen védőháló nem feszül a gyerekek alatt. Ha ugranak, esnek.