1. Sokfélék vagyunk
A Városliget környékén nőttem fel, délutánonként ott bandáztunk, vagy kerítéseket másztunk a környékbeli utcákban. A Rippl-Rónai utcában laktunk anyámmal és nagyanyámmal egy leválasztással létrejött másfél szobás lakásban, az utca másik végén állt a nagyanyámék elkommunizált villája, néha elsétáltunk előtte. Én így is az „úri gyerekek” közé tartoztam, a Szondi utcán túl a szegényebb gyerekek laktak, de együtt jártunk a Bajza utcai általános iskolába. Akkor tanultam meg, hogy sokfélék vagyunk, és talán ennek köszönhetem, hogy ma bárkivel szót értek.
2. A szabadság nem parttalan
Kitaláltam, hogy a híres szentesi gimnázium drámatagozatára fogok járni. Fel is vettek, csakhogy rajtam kívül mindenki vidéki volt, fővárosiként nem volt könnyű beilleszkednem. Ráadásul mindenki szeretett szerepelni, én meg addig azt hittem, ez csak az én erősségem. Eredetileg úgy mentem oda, hogy színész leszek, de fél éven belül rájöttem, hogy van, aki nálam sokkal jobb ebben. Szerencsére az irodalom legalább annyira érdekelt, onnantól ezzel akartam foglalkozni. Még valamire jó volt az a négy év: ráébredtem, hogy a szabadság a legfontosabb dolog, de nem parttalan, a másik ember határait tiszteletben kell tartani. Ez a tapasztalat azóta is kamatozik nekem.
3. Egy álom teljesül
Hamar lettem felnőtt. A gimi után nem jöttem haza Budapestre, hanem a pécsi bölcsészkarra jelentkeztem. A szentesi kollégiumból már tudtam, hogy a ruhámat ki kell mosni, hogy tiszta legyen, az étel meg olykor kifogy a hűtőből. Ezért az egyetem mellett mindig dolgoztam valamit, és közben azt csináltam, amit szeretek: elképesztő mennyiséget olvastam. A diploma megszerzése után egy ideig irodalomtörténetet oktathattam az egyetemen, ami egy életre pályára állított, még ha utána húsz éven át kommunikációs területen dolgoztam is. Megtanultam szigorú főnöke lenni saját magamnak. Amúgy hajlamos vagyok a szétszórtságra.