A Nők Lapja új rovatában hazánk legismertebb pszichológusainak rendelőjébe kukkanthatunk be, hogy egy-egy megtörtént esetet megismerve közelebb kerülhessünk önmagunkhoz. 32-es lapszámunkban Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző pár- és család-pszichoterapeuta egy a kamasz gyerekei miatt vívódó szülőpár esetét mutatta be, ezúttal pedig egy középkorú pár eltávolodásának, majd egymásra találásának lehetünk tanúi. Mindkét esetben közös, hogy a pár először azt fogalmazta meg: „Legyen minden úgy, mint rég!” Kozma-Vízkeleti Dániel mesél.

„A »Legyen úgy, mint rég!« mondat nagyon gyakran elhangzik a pár- és családterápiás rendelőmben. Amikor az életünk fordulóponthoz, krízishez érkezik, valahogy minden felborul, és a korábbi forgatókönyveink alkalmatlannak bizonyulnak. Ilyenkor az egyik legtermészetesebb emberi reakció, hogy megpróbálunk a múltba visszanyúlni. Ez egy visszavetített biztonság, mert utólag minden megszépül, pedig valószínűleg nem igaz, hogy régen minden szép és jó volt. Ám a lélektani logika szerint a múlt legalábbis ismerős, ami pedig ismerős, az megszokott, és ami megszokott, az biztonságos. Innen a múlthoz való ragaszkodás, pedig annak a helyzetnek a kialakulásában, amiben most vagyunk, benne rejlik az, ahogyan a múltban történtek a dolgok. 

»Nem ilyen életet képzeltünk el!«

Egy középkorú pár keresett meg, a gyermekeik már hol otthon laktak, hol nem, hiszen más városokban tanultak. Gábor az ötvenhez közelített, Nóra pedig a negyvenes évei közepén járt. Azt fogalmazták meg, hogy a kapcsolatuk krízisbe került, az utóbbi időben nem tudnak úgy egymáshoz szólni, hogy hangjukban ne érződne az irritáltság. 
Nem nagyon tudták mihez kötni ezt a jelenséget, az életük kívülről pontosan az volt, amire a szomszédok azt mondják: milyen szép család! Egzisztenciális biztonság, továbbtanuló gyerekek, a férfi sikeres építész, a nő tanárnő, aki részmunkaidőben dolgozik, hogy több ideje jusson a családra és az otthoni teendőkre. 
Mégis, mi lehet a baj? Az bukott ki belőlük, hogy nem ilyen életet képzeltek el maguknak, kicsit csalódottak. Mintha alig lenne közös témájuk, pedig korábban szerettek együtt filmet nézni, meg utazni. Most viszont az utóbbi időben Nóra érdeklődése kissé spirituális irányba fordult, erről olvas, ilyen témájú rendezvényekre jár, Gábort pedig egyre erősebb szenvedély fűzi a műszaki dolgokhoz, szívesen babrál az autó körül, szétszedi és összerakja a kütyüket. Kissé idegenkedve szemlélik a másik új hóbortját, a korábbi közös örömforrások pedig háttérbe szorulnak. 

Ki a hunyó, ha probléma van a párkapcsolatban?

Amikor először találkozom egy párral, a bevezető beszélgetés után átadom a szót, és megkérem őket, meséljenek, mi vezette őket hozzám. Ekkor egy jellegzetes epizódnak lehettem szemtanúja, ahogyan Gábor és Nóra összenézett. A férfi a klasszikus nemi szerepekből fakadó udvariasság nyomán át kívánta adni a feleségének a szót, »kezdd te!«. Mire a nő picit sértődötten azt felelte: »De hát ezt az egészet te csináltad! Úgyhogy inkább kezdd te!« Gábor élt is ezzel a felelősséggel, és nagyon árnyaltan, szépen, kifejezően elmesélte a saját verzióját. Tényleg annyira hitelesen, higgadtan és meggyőzően beszélt, hogy folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ez az ő verziója.  

Utána kértem Nórát, hogy ő is mesélje el a történetét. Ő szegényesebb szókinccsel, több indulattal, kevésbé összefüggően beszélt, az ő története töredezettebbre sikerült, ám ez az indulataiból megérthető:

nagyon nehéz egy szép, logikus történetet elmesélni, amikor ő esetleg sértettséggel vagy negatív érzelmekkel van tele.

Észleltem, hogy neki több támogatásra, biztatásra, bátorításra lesz szüksége a részemről, hogy az ő története is olyan kerekké válhasson, mint a férjéé. 

Szántunk hát elegendő időt és energiát arra, hogy ő is elmesélhesse a maga részét. Visszakérdeztem az elején elhangzott indulatos kitörésre: mit jelentett az, hogy mindent Gábor kezdett? Nóra azt fogalmazta meg, hogy a férje az utóbbi időben egyre többet dolgozik, és noha ő sokszor kifejezte az igényét, hogy jöjjön haza korábban, ez nem teljesül. A férfi erre elmondta, hogy ő ezen kicsit csodálkozik, mert ő ezt az igénykifejezést nem hallotta. Ő mindig azt élte meg, hogy amikor hazaér, akkor kikap. Tény, hogy sokat dolgozott, viszont amikor a munka után végre hazakeveredett, akkor azzal szembesült, hogy a felesége haragszik rá, piszkálja. »Ilyenkor kell hazajönni? Már megint hol voltál? Mivel telt ez a sok idő?« Ahogy Gábor megjegyezte, ebbe azért nem annyira kellemes megérkezni… 

Negatív spirál a párkapcsolatban

Az érzelmi fókuszú terápiában negatív ciklusnak hívjuk azt, ami itt a felszínre bukkant. Mindegy, ki a kezdeményező, ám elindul egy spirál, ami csak forog tovább, és viszi a saját lendülete. Nórának ez a várakozása, hogy »több időt szeretnék veled tölteni«, nem a kérés vagy a hívogatás nyelvén fogalmazódott meg, hanem utólag, a számonkérés nyelvén. Tehát nem az úgynevezett elsődleges érzelem jelent meg, hogy »szükségem van rád, akkor érzem magam biztonságban, ha itt vagy, érdekel, mi van veled«. Nóra nem ezt fejezte ki, hanem egy ezt elfedő, úgynevezett másodlagos érzelmet, amit Pál Feri parazitaérzelemnek nevez. Ilyen másodlagos érzelem például a harag vagy az elkeseredettség. 

Nóra csupán ezt tudta közvetíteni a férje felé, Gábor pedig erre reagált. Elsőre úgy tűnhet, hogy a feleség a hunyó, ám az is igaz, hogy a férj sem járt utána, mi zajlik Nórában, egyre inkább távol maradt. Ez egy önrontó körré vált. Így aztán a pár egyre inkább lemondott arról, hogy együtt keressék a korábban közös örömforrásokat, inkább mindenki külön-külön igyekezett pihenni, feltöltődni, kikapcsolódni. Nórának nem is volt rálátása arra, hogy bizony ő is sokszor elmegy otthonról az új érdeklődése kapcsán.

Ez is nagyon-nagyon tipikus, hogy a másik hozzájárulását nehezebb látni, a hibáit pedig könnyebb, viszont a saját hozzájárulásunkat könnyebb észrevenni, a saját mulasztásainkat meg nehezebb.

Ez nagyon emberi dolog, mindannyian így csináljuk, de ilyenkor egy párterápia során erre van lehetőség rálátni. 

Az élet közepén 

Látszott, hogy mindketten tele vannak sérelemmel és hiánnyal. Ezen a ponton megkérdeztem, mire vágynak, és azt fogalmazták meg, hogy azt szeretnék, ha minden ugyanúgy lenne, mint régen. Vajon mit jelent a régen? Erre azt mondták, hogy a gyerekek előtt, olyan húsz évvel ezelőtt. 
Felidézték, hogy akkor minden olyan harmonikus volt, állandóan együtt töltötték az időt, a pályájuk elején jártak, és alig várták, hogy loholjanak haza, együtt mentek bevásárolni, mindent együtt csináltak, és akkor az nagyon jólesett. Legyen megint minden úgy!  

Ekkor elkezdtük együtt átgondolni, hogyan is nézne ki ez az  »ugyanúgy« most: tényleg erre vágynak? Végül ők maguk fejezték ki, hogy tulajdonképpen nem. Szinte borzasztó vagy taszító volna most ez az ugyanúgy. Szeretik egymást, egyszerűen csak szeretnének kiegyensúlyozottabban élni, de hát annyi az életfeladat, és távolabbra kerültek egymástól.

Ez az, amit úgy szoktunk megfogalmazni, hogy a pár tagjai elfejlődnek, elsodródtak egymás mellől. 

Egyébként mind a ketten az életközépi szakaszban jártak, ilyenkor gyakran előfordul, hogy egy párkapcsolat pont így alakul, mint az övék. Hiszen az életközépi válságra teljesen természetes reakció akár a hivatásváltás, akár az, hogy új érdeklődési köröket választunk. Ha ez nem közös, nem tehető közössé, az sérelmet okozhat, és akkor külön erőfeszítést kell tenni annak csökkentésére. Vagy éppenséggel törekedni lehet arra, hogy megőrizzünk valamit a közös örömforrásokból.  

Megkérdeztem tőlük, mikor dicsérték meg egymást utoljára. Naptári távlatok kerültek elő az emlékezetükből, szóval úgy tűnt, az elismerés mint szeretetnyelv kikerült a pár repertoárjából. Azt is megkérdeztem, mikor randiztak utoljára. Nem is értették a kérdést. Másképp fogalmaztam: mikor töltöttek együtt időt, legalább másfél-két órát vagy többet, mint pár, mint férfi-nő, és nem mint anya meg apa, vagy mint lakótárs? Itt is csak évek távlatából derengett fel egy-egy emlék. Holott az élettempójuk, az anyagi biztonságuk lehetővé tette volna, hogy ennél sokkal gyakrabban válasszanak közös időtöltést.  

Randevúk újra 

Több irányba indultunk el. Az egyik feladatunk a negatív ciklus megszakítása volt, hogy az igényeket, szükségleteket ki lehessen fejezni előre és a kérés nyelvén, hogy ne a másodlagos érzelmekkel fedjék el az igazi szándékaikat, valamint hogy az elismerés visszakerüljön a közös nyelvbe.  

(Fotó: Canva)

Praktikus dolgokat is kértem a pártól. Mivel párterápia esetén kéthetente találkozunk kilencven percre, azt kértem, hogy a következő találkozónkig kétszer randizzanak, az egyiket a férfi szervezze, a másikat a nő. Azt is megbeszéltük, hogy nem árulják el egymásnak előre, hogy mi fog történni, csak egyezzenek meg, melyik nap szabad a másik, és akkorra szervezzenek egymásnak valami olyasmit, amiről úgy vélik, hogy az a másik számára is örömteli lesz. Éltek a lehetőséggel, és jól sikerültek a randik. 

Gábor és Nóra esetében tizenkét alkalmat vett igénybe ez a közös munka. Fontos volt a párkapcsolat történetének átdolgozása, ami több szempontból is hasznos, például azért, hogy a meglévő erőforrásokat mind föl tudjuk tárni. Ilyen hosszú kapcsolatban természetes, hogy előfordul olyan időszak, amikor azt mondjuk a másikra, hogy már nem szeretjük.

Ilyenkor érdemes megkérdezni: jó, szeretni most éppen nem szeretjük, de tudjuk-e becsülni, tisztelni, fölnézni rá?

És igen, ilyet Gábor és Nóra is nagyon sokat tudott mondani. Ez aztán föl tudta eleveníteni a szeretet erejét is.  

Azt is nagyon fontos volt feltárni, hogy korábban milyen életválságokat oldottak meg. Amikor benne vagyunk egy krízisben, akkor azt gondoljuk, hogy ez a legnagyobb, ez most szét fog minket vinni, itt mindennek vége. Ilyenkor nem tudunk emlékezni arra, hogy korábban esetleg megoldottunk már több más válságot. Márpedig egy párkapcsolatban rejlik néhány előre beépített krízis, például az elköteleződés szakasza, az összeköltözés, az első gyermek érkezése… Valószínűleg fel lehet idézni egy csomó olyasmit, amit a múltban ügyesen megoldottak. A korábban megoldott válságok ereje ilyenkor fölhasználható. Nyilván nem ugyanaz lesz jelen esetben is a megoldás, de a krízis legyőzésének ereje bátorításul, biztatásul most is itt van a jelenben. 

Gábor és Nóra esetében tehát fél évre volt szükség, hogy közelebb kerüljünk a megoldáshoz, ehhez persze az kellett, hogy mindkettejükben meglegyen a szándék, hogy hajlandóak legyenek erőfeszítésekre a kapcsolat érdekében, és mindkettejükben legyen érdeklődés egymás iránt.”

Kiemelt kép: Canva