Kérdés: Kisfiam koraszülött volt, sok-sok problémával. (Koordinációs zavarok, az apró mozgások összerendezetlensége, egyik szemével nem lát.) Értelme mindig is tiszta volt, mégis nehezen kezdődött az iskola a szétszórtsága miatt. Azt hittem, sosem tanul meg folyóírással írni, de végül sikerült, és lassan ebben is behozza a többieket. (Júniusban a negyedik osztályt végezte az egyik Waldorf-iskolában.) Legjobban olvas az osztályban, és különleges érzéke van a nyelvekhez (nagyon jó a kiejtése, kitűnő hallása van, és jó memóriája). Nagy gondunk: a SZÁMTAN! Tudom, fiam problémájának diszkalkulia a neve, van is egy nagy könyvem róla. Nincsenek bent a fejében a számok, nem látja őket. Tízes körben nagy nehezen összead, az ujján számolva. A szorzótáblát bevágta, de az összefüggéseket nem érti (például, hogy 4+4, az miért 2×4). Az iskola türelmes és segít. Számtan epocha alatt külön fejlesztik (másik helyiségben). Itt formarajzot tanulnak, szőnek, kötnek, Bothmer-gimnasztikát végeznek, és már eljutottak a páros-páratlanig és a számbarkochba játékokig. A tanárai elégedettek vele, fantasztikus akaratereje van, nagyon igyekszik, jól lehet vele dolgozni. De az önbizalma nagyon gyenge, és visszariad minden új feladattól. Nekem tetszik, hogy az iskola ilyen türelmes, de úgy érzem, csigalassúsággal haladnak. Azt hiszem, nekem kellene azt a pluszt megtalálnom, ami az iskolát kiegészíti. De itthon persze semmit nem akar csinálni, csak játszani. Amit az iskolában feladnak, például furulyázásból, kötésből vagy akár tornából, azt lelkiismeretesen megcsinálja. De ha én keverek a játékba számtant, hamar átlát a szitán. Egyébként biciklizik, „autózik”, útikönyveket tanulmányoz, vasúti menetrendeket (ismeri az összes ország fővárosát). Jövőre ÖTÖDIK osztályos! Állandó lelkiismeret-furdalás gyötör, hogy elmulasztunk valamit. Nevelési tanácsadókban van ilyen fejlesztés, de nem Waldorf-módszerrel, ez csak megzavarná. Néha úgy képzelem, egyszer csak rájön, és ott fogja látni fejében a számokat… Tévednék? Tényleg mulasztunk? Ön mit tenne a helyemben?

Válasz: Nagyra értékelem a Waldorf-iskola indirekt megközelítését. (Gyerekeim közül kettő Waldorf-iskolába jár.) Tudom, hogy Waldorf-körökben sokszor fenntartással vannak a nem Waldorf-módszerek iránt. (És ebben a leggyakrabban igazuk is van.)

Mégis, ha én az önök helyében volnék, biztos, hogy felkeresném gyerekemmel a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Gyakorló Beszédjavító Intézetében azt a munkaközösséget, amelyik a diszkalkuliás gyerekek vizsgálatával és terápiájával foglalkozik. (Címük: 1071 Budapest, Damjanich utca 41-43.)

Ugyanakkor semmiképpen nem kevernék otthon a játékba számtant, számokat.

Miután legalább három hónapig kipróbáltam gyerekemmel a szakemberek által vezetett foglalkozást, akkor mérlegelném újra, hogy vajon „megzavarja-e” a gyereket a „kétféle” fejlesztő foglalkozás. (Nem hiszem.)

Egyébként természetesnek és jónak tartom, hogy „csigalassúsággal” haladnak az iskolai fejlesztő foglalkozáson. Azt hiszem, diszkalkulia esetében nem is lehet másképp. Abban igaza van, hogy a kamaszkor jelentős változásokat hoz a gyerekekben, nem egyszer abban az értelemben is, hogy egyszer csak hirtelen „megértik” , amit addig nem értettek, összeáll a fejükben mindaz, ami addig oda bekerült, és úgy látszott, hogy minden eredmény nélkül. De ez a diszkalkuliára nem áll!

Itt szakszerű fejlesztésre van szükség.

Azt ugye tudja, hogy a gyereket az iskolázás idején nem érheti hátrány e részkiesése miatt? (Mint erről már sokszor volt szó, 1996-ban törvény rendezte ezeknek a gyerekeknek a helyzetét, és – szakértői vélemény alapján – felmentette őket a részképességzavar által érintett tantárgyakból, tantárgyrészekből az értékelés és minősítés alól. A felmentést a szakvélemények alapján minden esetben az igazgató – az iskola vezetője – adja meg.

A Waldorf-iskolákban osztályismétlés ugyan nincs, de

ugyanúgy, mint a többi iskolában, a szülő kérésére „visszahagyás ” (vagy hogy is nevezzem) lehetséges.

Arról van szó, hogy a szülő kéri, hogy a gyerek, elvégezve egy osztályt, ne bizonyítványt, csak iskolalátogatási igazolást kapjon, s az osztályt ismételje meg. Ez különösen indokolt lehet koraszülöttek esetén. Az ilyenfajta visszahagyás, ha ezáltal a gyerek a saját életkorának jobban megfelelő csoportba kerül, általában nagyon eredményes. (A koraszülöttek gyakran kiemelkedően tehetségesek, értelmesek, de ami ezzel együtt jár, nagyon érzékenyek. Az ő esetükben különösen fontos lehet, hogy a megfelelő csoportba kerüljenek.) Az új, megfelelőbb életkori csoportba kerülésnek persze nem a diszkalkulia terápiájában van jelentősége; ebből a szempontból csak az időnyerés kedvező, hiszen ez a terápia mindenképpen lassú, nagyon lassú folyamat.

Persze, egy ilyen visszahagyás alapos mérlegelést kíván a szülő részéről, amelyben mindenképpen meg kell hallgatnia az osztálytanító és a szaktanárok véleményét, de döntenie neki kell. (Előfordul, hogy a gyerekek élénken tiltakoznak. Mert a barátaikat nem akarják otthagyni, „szégyellik a bukást”, vagy csak szoronganak az új környezettől. Mindennek ellenére jó és eredményes lehet egy ilyen visszatelepítés, s ezt általában, néhány hónap alatt, a gyerekek is belátják.) Nem mondom, hogy ebben az esetben is ezt az utat kellene járni, ehhez közelebbről kellene látni a gyereket (és pontosabban kellene ismerni születése időpontját), de mindenképpen mérlegelhető – a szakemberek felkeresése mellett – ez a lehetőség is.

Ha mindezt megteszik – megküzdve még a Waldorf-előítéletekkel is, mert ilyenek is vannak – , biztosan nem fognak mulasztani.

Nők Lapja 1999/38. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images