Kérdés: Nemrégen Ön egy tanárnőnek azt írta, hogy igaza van, a másik felet is meg kell hallgatni (nem csak mindig a szülőt). Igaz, hogy én még csak tizennégy éves vagyok, de kérem, olvassa végig a levelem. Hadd beszéljen egyszer a gyerek is, akire egyébként általában senki sem kíváncsi, sem otthon, sem az iskolában. Azt hiszem, hogy annak a tanárnőnek a kérdésére, hogy: „Tényleg olyan szörnyűek vagyunk?” nem lehet egyöntetűen NEM-et vagy IGEN-t mondani. Az általános iskolában volt egy nagyon jó tanárnőm. Még csak most hagytam ott, de már nagyon hiányzik. És a zeneiskolában is van egy. Őket azért szeretem, mert leülnek mellém beszélgetni. Rám néznek, látják rajtam, ha van valami bajom, és megkérdezik, de nem csak úgy futtában, hanem már mielőtt kérdeznék, leülnek mellém. A legtöbb tanár nem ilyen. Még ha a legijesztőbb dolgot írtam is egy dolgozatban, a tanárnő csak egy pillanatra nézett rám rémülten és azt mondta: „Ezt majd megbeszéljük!”, de soha többet nem tért rá vissza. Lehet, persze, hogy én vagyok túlérzékeny, velem nem stimmel valami. Azért is szoktam ezt gondolni, mert nekem a zene a legfontosabb (a két kedvenc tanárnőm is énekre, illetve zenére tanított). Ezt a szüleim, ha mondanám nekik se értenék meg, azt se engednék, hogy költsék valamiféle hangszerre, bár van rá pénz, mert szerintük ennek semmi értelme. Az én életemben csak ennek van értelme. A szüleim ezt nem értik, sokszor azt hiszem, őket nem igazán érdekli, hogy vannak-e érzéseim és az sem, hogy mik azok. Míg ezt a két tanárnőt igen. Ön szerint van értelme az ilyen fokú zeneszeretetnek? Tényleg örökös álomvilágban élek, csak ábrándozok, hazudok magamnak egy szebb, egy jobb világot? Ennek tényleg semmi értelme nincs a komoly élet szempontjából? Vajon ilyesmiről ezekkel a tanáraimmal beszélhetek-e, vagy ők se értenének meg?

Válasz: Csak emlékeztetem: beszélt már gyerek – vagy ifjú – is ebben a rovatban, például a szintén tizennégy éves kislány, akinek a levélpapírján egy fekete macska kuporgott, vagy az érettségi előtt álló nagylány, akinek szerelme Amerikába készült ösztöndíjjal.

Most is nagy öröm, hogy végre a „harmadik fél” is megszólal a maga levelében.

Egyrészt igaza van abban, hogy manapság a gyerekek, sajnos, sokszor élhetik át otthon is és az iskolában is, hogy valójában senki sem kíváncsi rájuk, az elgyötört, fáradt felnőttek nem tudnak odafigyelni (de azt is tudnunk kell, vannak olyan korszakok az életünkben, amikor akkor is többé-kevésbé magányosnak érezhetjük magunkat, ha környezetünk valójában készen állna rá, hogy feloldja ezt a magányunkat).

Igaza van, hogy a tanárnő kérdésére nem lehet egyszerűen csak nemmel vagy igennel válaszolni, és szerintem nagy szó – és nagy szerencse –, hogy két tanárnőt is talált – egyet az iskolában és egyet a zeneiskolában –, akikkel lehetett beszélgetni. Nagyon jól írja le, hogy mit jelent ez a lehetett.

„Rám néznek, látják rajtam, ha van valami bajom, és megkérdezik, de nem csak úgy futtában, hanem már mielőtt kérdeznék, leülnek mellém.”

Hát igen. Talán ez a „már mielőtt kérdeznék, leülnek mellém” a legfontosabb. Talán csodálkozni fog, de én nagyszerű, nagy tapasztalatú tanároktól is hallottam az elmúlt években, hogy „amia gyerekeink számára a legfontosabb lenne, az az, hogy beszélgessünk velük”. Igaz, hogy gyakran hozzátették: „de nem lehet, mert hajt a tananyag!”

Nem hinném, hogy maga túlérzékeny, leveléből úgy veszem ki, pontosan annyira érzékeny, amennyire egy valódi belső életet élő ember tizennégy éves korában az.

Ami pedig a zenét illeti: nem hiszem, hogy a zene – vagy bármelyik művészet – elterelne a világ és belső világunk valóságától; ellenkezőleg, azt hiszem, hogy éppen odavezet, és mélyre vezet benne. És ezért erőt ad és önismeretre is vezet. Úgy gondolom, hogy

a manapság valóságosnak tartott világ, a művészet nélküli világ jelentős részben illúzió

(sőt, nemegyszer roncsoló illúzió, amely az egyedüli valóságnak hazudja magát, s ezzel gyakran kétségbe ejti, szorongó szomorúságba taszítja az embert).

Nem hogy semmi értelme nem lenne a művészetnek – a zenének – az úgynevezett komoly élet szempontjából, hanem éppen hogy ennek van értelme, és amit komoly életnek tartunk – az az álomvilág (bár sokszor a rossz álmok világa).

Biztos vagyok benne, hogy mindezekről beszélhet tanáraival, amikor egyszer leülnek egymás mellé. Én a maga helyében volt iskolai tanárnőmet is meglátogatnám.

És talán azt sem árt tudni, hogy úgy tizennégy-tizenöt éves kora körül (de van, hogy még előbb) az ember általában a családon kívül – vagy a családon kívül is – keresi azokat, akikkel beszélhet a számára fontos dolgokról

Nők Lapja 1998/38. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images