Mitől lehet hipochonder egy gyerek?

Kérdés: Férjem negyvenkilenc éves, mérnök, jó családapa. Realista, magabiztos. Lányunk tizenhét éves, tehetséges, most nyert el egy ösztöndíjat, külföldre készül két évre, tanulni. Tiszta apja, realista, magabiztos. Fiunk tizenkét éves, jó eszű, okos, jó gyerek, de tiszta anyja: szorongós és hipochonder. Én harminchat éves vagyok, érettségizett, szorongós és hipochonder. Tavaly a lányunk fél évet tanult külföldön, és ekkor kezdődtek a problémák. Februárban ment el, és a fiunk egyre többet bújt hozzánk az ágyba, mondván, hogy fél, meg nem tud elaludni. Aztán márciusban meghalt legkedvesebb barátunk agydaganatban, ami nagyon megviselt mindnyájunkat. Fiamnak ő volt az első halott az életében. Ezután „jelentkeztek” a tünetek nála is, fájt a feje állandóan, és azt kérdezgette, hogy nincs-e neki is agydaganata. Majd szépen mindenféle rák sorra került. Aztán az AIDS, és még az ebola is. Persze, állandóan figyelte magát. Áprilisban meghalt anyukám húga, akinek a temetésére nem tudtunk elmenni, mert külföldön voltunk a férjemmel. Így a gyerek édesanyámékkal vett részt élete első temetésén. Az esti elalvás gondjai miatt elmentünk egy nagyon kedves pszichológusnőhöz, aki azt mondta, hogy a fiam fél az elválástól. A gyerek rendszeresen járt hozzá, kapott egy kis gyógyszert is, sokat beszélgettek. A félév is eltelt, a lányunk hazajött, és a fiunk újra kezdett a régi lenni. Úgy láttam, hogy a lányunk jelenléte sokat segített neki esténként. Viszonylag panaszmentes volt. Augusztusban a nagyon szeretett dédi is meghalt, nyolcvannyolc évesen. Temetésén csak a férjem és a fiunk tudott jelen lenni, mert mi többiek, édesanyámmal együtt, mind külföldön voltunk. A fiunk levideózta nekünk a temetést. Látszólag nem viselte meg annyira, hiszen a lányunk is itthon van még, de néha csak úgy elsírja magát, s azt mondja, hogy eszébe jutott szegény dédi. Ahogy közeledik a lányunk utazása, megint többet bújik hozzánk az ágyba, nem akarja, hogy a testvére elmenjen, újra figyeli magát, sokszor fájlalja a hasát. Megjegyzem, soha nem volt beteg, bár rendkívül rossz evő. Mi lesz, ha a lányom útra kel? Kezdődik minden elölről? De ezúttal két évig fog tartani? A férjem szerint nem kell pszichológushoz járatni, munkaterápiával kell segíteni, meg lefoglalni a napját, de sajnos, sokat dolgozunk mind a ketten, ezért nappal egyedül van, olyankor sokat tévézik, és van ideje magával foglalkozni. Az estéktől most megint retteg, ha mi úgy tizenegy óra felé szeretnénk elaludni, ő szinte sír, hogy ne tegyük, és tovább tévézik, tévézik… Mit tanácsol?

Válasz: Leveléből az derül ki, hogy a család felnőtt – és ifjú – tagjai nem csak sokat dolgoznak, hanem meglehetősen sokat utaznak is. Eszembe jut a régi mondás:

minden elutazás egy kis halál.

Vagyis ugyanúgy elválás, ahogyan a halál visszafordíthatatlanul (és ha nem hiszünk valamiféle továbblétezésben, akár lelki, akár anyagi értelemben, akkor a gyerekek számára feldolgozhatatlanul) az.

Úgy gondolom, a kolléganő helyesen és pontosan mondta, amit mondott.

Persze, a tünetek mögött – itt most a szorongás és a hipochondria, a képzelt betegségek mögött – soha nem egy ok húzódik meg, hanem az okok tömege (csokra, láncolata). Az ilyenfajta képzelt bajoknál, mint amilyenekről írt, az a gond, hogy a tünetet kiváltó „alapbaj” egyáltalán nem képzelt, csak a sokszor nagy fantáziával kigondolt testi baj (agydaganat, rák, AIDS, ebola) az.

Azt a szorongást kell feldolgozni, azt az egyedülléttől, „mindenki elvesztésétől” való félelmet, ami aztán a képzelt bajokat kiváltja. A feldolgozásnak igenis jó módja a rendszeres terápia (esetleg gyógyszerrel is megtámogatva), de a férjének is igaza van abban, hogy jó lenne valami mást is csinálni a tévézésen kívül.

A tévézés ugyanis csak látszólagos enyhületet (kábulatot) hoz.

A képzelt tüneteket előállító fantáziát volna jó valamiféle művészi tevékenységben is megdolgoztatni, legyen ez naplóírás, verselés, regényírás, festés, részvétel kórusban vagy amatőr színjátszásban – és még hosszan sorolhatnám. (Az olvasást – regényolvasást, klasszikus nagy regények olvasását; Dickens, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, May Károly, Cooper, P. Howard! – is tevékenységnek tekinteném ebben az esetben, és feltétlenül javasolnám terápiás céllal.) Sajnos, mindettől jelenleg elvonja a gyerek figyelmét a tévé, amely a feldolgozást nemhogy segítené, de kifejezetten gátolja.

A tünetek világosan beszélnek az állandóság és a biztonság igényéről

– leveléből úgy tűnik, sokszor valódi hiányáról. (Egyedül töltött órák és napok, a legfontosabb felnőttek gyakori elutazása, más fontos felnőttek sűrű egymásutánban bekövetkező halála.)

Azt is tudnunk kell, hogy az okos, jó eszű gyerekek érzékenyebbek is. Ugyanakkor a temetés videóra vételében is láthatjuk, hogy van indíttatás valamiféle saját tevékenységben – „művészi tevékenységben” – megvalósuló öngyógyításra is. Úgy gondolom, ezt kellene erősíteni, együttműködve a pszichológus kollégával, és megvalósítva valamiféle tévécsökkentést (nem drasztikusan, de nagyon határozottan, kevés kiválasztott műsorra korlátozni).

Tizenkét éves gyerek esetében egyébként még gyakori a bebújás a szülők ágyába, és ez önmagában nem üldözendő, de persze aludnia a saját ágyában kell a gyereknek. (A szülők ágyából nézett tévét, és általában az esti „altató” tévézést ebben az esetben különösen ellenzem. Helyette: felolvasást – esetleg közös felolvasást – javasolok.)

A tünetegyüttesben kétségkívül megjelenik az is – mint a neurotikus állapot jellemzője –, amit regressziónak nevezünk, visszacsúszásnak korábbi kisgyermekibb állapotokba. Ez azonban csak kísérője az aktív módon – terápiában és tevékenységben – fel nem dolgozott szorongásnak.

Javasolom tehát a terápia folytatását és – a pszichológus kollégával való konzultáció alapján – valamiféle külső (szerintem művészeti, de esetleg barkácsoló) tevékenységek megszervezését, beiktatását és a televíziózás csökkentését.

Az is jó lenne, hogyha a gyerek azt az időt, amíg senki nincs otthon – amíg ő egyedül van otthon, és többnyire televíziózik – máshol, nagyszülőknél, rokonoknál, barátoknál töltené.