Vekerdy Tamás ma is érvényes tanácsai: Ha lop a gyerek

Kérdés: Három gyerekem van, jelenleg itthon vagyok a picivel. Eddig nem volt különösebb bajom velük, de most gond van. A nyolcéves fiam lop, ráadásul nem ám azért, mert nyomorog. Nem élünk pazarló életet, de az építkezés mellett is megvan mindhárom gyerekemnek – szerintem – mindene, sőt, már-már túlzó az ajándékozási roham a rokonok részéről. Van egy hetven százalékban kész házunk (a pénznyelő). A nagyfiam tudja, hogy mi mindent kell ezenkívül venni (ételt, tankönyvet, gyógyszert és a rezsit kifizetni). Mégis, az elmúlt tanév vége felé a dobozból, ahol a pénzt tartjuk, kivett tizennégyezer forintot és azzal ellejtett az iskolába. Szerencse, hogy nem hagyta és nem költötte el. Délután észrevettem, és megállt bennem az ütő. Hiszen olyan okos, rendes gyereknek hittem eddig őt! Kérdezem, tagad. Kérdezi az apja, tagad. Emlékeztettem a fiamat arra a kisfiúra, aki a parkolóból visszaviszi a bevásárlókocsit, hogy övé lehessen a beletett tízes. Ez a kisfiú az ételére keres. Látszott a fiamon, hogy megrendült és később is foglalkoztatta a gondolat. Mégis, azóta is lebukott, többször is, ha nem is ekkora összeggel, de 100-600 forintokkal igen. Igaz, hogy ezt már nem a dobozból emelte el, hanem például a visszajáróból, amikor ő ment a boltba a kérésemre. Kínomban azt találtam ki, hogy ha itthon dolgozik, kapjon pénzt. Ha járdát seper, füvet locsol, kisebb köveket cipel az apjának, 10 forintot kap minden elvégzett munkáért. Azóta is dolgozik rendesen, a napi 20-30 forintja megvan, lopáson se kaptam azóta. De a félelmeim nem múlnak. Nagyon rosszat találtam ki? Rosszul neveltük? Később el fog zülleni a pénzmániája miatt? Mi válthatta ki nála ezt a harpagoni pénzéhséget? Elkapattuk, netán éppen fordítva, az építkezést sínylette meg, mégis? Hiszen óhatatlanul volt tanúja néhány vitának… Lopás ez egyáltalán? Nemrégiben még egy ismeretlen eredetű, négyszínű tollat is hazahozott, amely után rég sóvárgott, de nem vettem neki meg, mert tudtam tapasztalatból, milyen pocsék minőségű, viszont kapott helyette tizenkét darabos filctollat. Más gyereknél is előfordul ilyesmi? Vagy ez már komoly dolog, és pszichológushoz kell mennem?

Válasz: A legtöbbünk családjában a házépítés időszaka nehezen elviselhető feszültségeket okoz, sok gonddal jár. A pénzkérdés, a pénz fontossága ilyenkor a szokottnál is jobban előtérbe nyomul. Gyűjtünk, kuporgatunk, kölcsönzünk, idegeskedünk, megoldásokon töprengünk, netán lottózunk vagy más módon próbáljuk a szerencsét oldalunkra kényszeríteni. Ugyanakkor, szinte észrevétlenül, a legnagyobb jóakarat mellett is, anélkül, hogy tudnánk róla, érzelmileg némileg elhanyagolódnak gyerekeink erre az átmeneti időre (amely azért sokszor nem is olyan rövid). Különösen a legnagyobb gyerek élheti ezt át, aki még elég kicsi volt, amikor a házat építeni kezdtük, közben két kistestvére is született (mert ha jól értem, itt a legnagyobb fiúról van szó), akik felé az anya óhatatlanul nagyobb törődéssel fordult, s így

a szokásos testvérféltékenység és a legnagyobbak magányérzete mellett előáll a nyolcéves fiú talán csak viszonylagos érzelmi elhanyagoltsága.

Tudnunk kell azt is, hogy a nyolcadik-tizedik életév táján a gyerekek sajátos belső változásokat, feszültségeket, elbizonytalanodást élnek át, s ezért, s ezzel összefüggően jelentkezhet az az ideges tünet, amelyet talán legkifejezőbben „érzelmi indítékú lopásnak” nevezhetnénk. Nagyon igaza van abban, hogy ez nem lopás a szó kriminális értelmében. Az egész család gondolkodásában központi helyre kerülhet a pénz, amit időnként kimarkolunk a dobozból, amikor anyagot veszünk, meg a mesterembereket fizetjük – és a kisgyerekesebb állapotba visszacsúszott (regrediált) gyerekünk ebben utánoz minket. Lám, kivett ugyan tizennégyezer forintot, de se el nem hagyta, se el nem költötte. Hiszen ő okos, rendes gyerek – és nem csak ön hitte őt annak. És nem csak eddig volt az. Tagadása is a tünetek körébe tartozik, így próbálja – meggyengült állapotában – az egész eseményt meg nem történtté tenni.

Én úgy látom: azóta sem lopott.

Hogy a visszajáróból magánál felejtett 100-600 forintot, ez nem hasonlít arra a helyzetre,

mikor a dobozból vette ki a tizennégyezret. Meg lehet vele beszélni, hogy a visszajáróból mennyi illeti őt, ha vásárolni megy. Ezt lényegében már ön is kitalálta, csak éppen nem a vásárlásra. Jól találta ki.

De még valamit hozzá kell tennünk: legyen a gyereknek zsebpénze!

Zsebpénze a munkájáért kapott 10-20-30 forintokon felül, melyet minden héten megkap, és amelyből azt, úgy és akkor vesz meg (most nem a tiltott dolgokról beszélek), amit, ahogy és amikor akar. Tehát, ha akarja, megveheti a pocsék minőségű négyszínű tollat is.

Talán a fentiekből már világos, nem hiszem, hogy itt rossz nevelésről volna szó, azt sem, hogy később el fog zülleni a gyerek „a pénzmániája miatt”. A történteket nem tekintem harpagoni pénzéhségnek, nem hiszem, hogy elkapatták – talán csak a rokonok –, de az építkezést a fenti értelemben bizonyára egy kicsit megsínylette, kistestvéreinek születésével együtt. Mindez ugyan az élet normális tehertételei közé tartozik, de ha az események halmozottan jelentkeznek, a fentiekhez hasonló tüneteket válthatnak ki a gyerekekből, s a nyolc-tíz éves legnagyobb fiúból különösen.

Az érzelmi bizonytalanságnak ebben az állapotában a gyerekember vigaszra vágyik, s ezt a vigasztalást próbálja megszerezni efféle tiltott örömökben.

Persze, hogy más gyereknél is előfordul az ilyesmi és úgy gondolom, hogy ha a fentiekhez a zsebpénzt is sikerül bevezetniük, s egy kicsit több kisgyerekes törődést biztosítani a nagyfiúnak is – esti kettesben mesélést, beszélgetést és hasonlókat –, a dolog rendeződni fog (sőt, máris rendeződött), és nem kell pszichológushoz fordulni.