Egy nagyobb rendezvényen bóklásztunk, amikor az előttünk haladó két, jelentős túlsúllyal bíró, haspólót viselő nőt látva megszólalt a barátnőm: „Azért lássuk be, a testpozitivizmus rendesen betett a jó ízlésnek”, majd a szájához kapta a kezét, és hozzátette; „juj, ilyet nem szabad mondani”. Egy másik, magát évek óta feministának valló ismerősöm elárulta, hogy magával is lelkiismereti konfliktusba keveredett, amiért neki megfelel, hogy ő főz és ő mosogat, és a férje szereli meg a bojlert és nyírja a füvet, mert tudja jól, hogy ezt a hagyományos leosztást már meghaladtuk a 21. században. Akadnak ennél kevésbé fajsúlyos kérdések is, amelyekkel kapcsolatban nem merjük vállalni a véleményünket. Be lehet vallani például, hogy valaki megérti Károly királyt, amiért Kamillát szerette, és nem Dianát? És ki meri hangoztatni, hogy fontos egy férfi lelke, de az sem baj, ha van mit a tejbe aprítania, és széles a válla?

– Az antik kultúrákban a külső megjelenés összefüggésben állt az erényekkel – mondja Nemes László filozófus, bioetikus. – Álta­lánosan elfogadott nézet volt, hogy a jó élethez vezető úton mindenképpen valamiféle önkontrollal kell élni, ezért ha valakin látszott, hogy nem tud magán uralkodni a hétköznapokban – mert például túl sokat eszik vagy italozik –, akkor az jellemgyengeségre utal. Ezt a szépséggel is összefüggésbe hozták, éppen ezért jelentett fordulópontot, amikor Szókratészról mindenütt leírták, hogy alacsony, pocakos, kopasz és tömpe orrú, vagyis egyszerre volt csúnya és erényes. A vallással a külső szabályozás egy idő után átalakult lelkiismeretté, a keresztények az evésben, szexualitásban állandó önkontrollt gyakoroltak. 1859-ben John Stuart Mill A szabadságról című művében az egyén és a társadalom viszonyát taglalva arra jutott, hogy bárki bármit csinálhat addig, amíg másoknak közvetlenül nem árt. Persze egy idő után felmerült, hogy aki például lenge öltözetben járkál egy iskola mellett, az árt-e… Mill arra jutott, hogy a közösség kivételes esetekben gyakorolhat kontrollt az egyén felett, ugyanakkor az esetek többségé­ben ez a korlátozás nem szabályok formájában történik, hanem a közvélemény révén, ami nem törvényileg szankcionál, mégis nagyon erősen hat.

SZERESD A TESTEM, BÉBI

Marketingkampányok, influen­szerek, szakemberek harsogják, hogy testsúlytól, szőrszálaktól és pattanásoktól függetlenül minden test gyönyörű és ünnepelni való. A kezdeményezés mögött álló jó szándék megkérdőjelezhetetlen, a valóság mégis más képet mutat.
– Manapság már az online­ felületek diktálják a trendeket, innen jönnek az elvárások, hogy a nőknek a vízparton például miképp kell pózolniuk, kinézniük – magyarázza Nemes László. – És miközben a jelszó az, hogy minden test egyformán szép, az emberek elkezdik magukat rosszul érezni attól, hogy megítélik őket. Megeshet, hogy a bátran posztolt fotó alá senki nem kommentel semmi bántót, sőt lehet, hogy szívecskék is jönnek rá, de akárhogy van is, párválasztásnál szempont a külső, az, hogy valakinek milyen az öltözéke, a foga, a teste, az általános megjelenése. A valóság mindig is túlmutatott az elméleten, a biztató szavakon. A keresztény eszmény – ne a külsejét nézd, hanem a lelkét szeresd! – is inkább csak elméletben működött, mindenki tudta, hogy kell egyfajta fizikai vonzódás. És ez ma is érvényes. Hiába mondják, hogy minden test egyformán szép, azért ha választani lehet, akkor a vonzóbbat kérik. Vajon kötelessége a társadalomnak, a többieknek elfogadniuk minket olyannak, amilyenek vagyunk? Azt el lehet érni, hogy ne bántsanak, de belénk szeretni parancsszóra senki nem fog. Azzal nem segítünk, ha ragaszkodunk a mindig támogató közeghez. Akarunk-e olyan nyilvánosságot, amelyikben az emberek folyamatosan dicsérnek, megerősítenek bennünket? Ez kellemes, biztonságos környezetet teremt, de védtelenné tesz akkor, amikor másik közegbe kerülünk. Ha kizárunk az életünkből mindenkit, akinek eltér a véleménye, akkor hamis valóságba ringatjuk magunkat. És ugyanígy védtelenné tesszük azt, akinek kíméletből nem szólunk, hogy csináltassa meg a fogait, használjon dezodort, fejlessze a helyesírását, vagy ne tervezzen énekesi kar­riert, ha hiányzik hozzá a tehetsége.

ŐSANYA KONTRA LAZA MAMI

A külső megjelenésen túl a különböző szerepeinkkel kapcsolatban is megvannak az uralkodó trendek, amelyek pontosan kirajzolják, milyen a jó barát, feleség, munkavállaló, szomszéd, aktivista. Mind közül az anyasággal kapcsolatos elvárások érintenek bennünket a legérzékenyebben. Harminc éve az ideális anyuka olyan volt, mint egy pelenkareklám főszereplője: kisimult arcú, tökéletes hajú, mosolygós, karcsú, lelkes, magabiztos. Húsz éve kezdett repedezni ez a kép, megjelentek az első fecskék, akik jelezték, hogy az anyaság fárasztó, és rengeteg bizonytalansággal jár.
Ma eljutottunk oda, hogy a szülők egymással versengve panaszkodnak a közösségi médiában, hogy a kisgyerekes vakáció kimerítő és stresszes, rosszabb, mint otthon lenni. Ők jellemzően cuki anyuként és ősanyaként emlegetik azokat, akik mégis élvezik ezt az időszakot.
A babakocsi, a hordozókendő, a cumi, a falatkás táplálás szintén aknamezőnek számít, és kockázatos megszólalni ezekben a témákban.
– Közvetlenül ritkán bántják egymást az ismerősök, ez még a közösségi médiában sem jellemző – mondja Sárvári Györgyi pszichológus. – Nem kommentelnek barátok egymás képei alá valami negatívat, de lehet tudni, ki melyik tábort támogatja, mert olyan tartalmakat posztol, olyan cikkeket kommentel. Akik nagyon hangosan nyilvánítanak véleményt, azok gyakran önbizalomhiánnyal küzdenek, és így próbálják magukat erősíteni.
Ha önazonosak vagyunk a saját cselekedeteinkben anyaként, nőként, feleségként, középkorúként, vagy bármelyik szerepünkben, akkor nem akarunk másokat meggyőzni arról, hogy melyik az egyetlen helyes út. Nekünk így jó, és nekünk ez elég.