– Tati – szólított meg a minap Berni –, melyik drágább, egy busz vagy egy limuzin?
Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy a kislányomat miért érdekli ez a kérdés, mert az utóbbi időben meglepően sok limuzint láttunk, amint egy vidám társasággal gurultak tova
Budapest utcáin. Az egyik autóból egyszer a napfénytetőn keresztül egy fiatal lány bújt ki, és a karjait széttárva élvezte, ahogy a menetszél fújja a haját. Láttam, hogy a látvány begyújtotta Berni fantáziáját.
– Te, Tati, ez a lány nincs bekötve?
Hm, nekem nem ez jutott elsőre eszembe, de ez is jó kérdés.
– Hm, biztos nem jól nevelte az apukája.
– Ennek semmi köze az apukájához – jelentette ki Berni kategorikusan.
– Miért? Lehet, hogy ez a családi autójuk, és az apukája vezeti, de hiába szól rá a lányára, az nem köti be magát – legalábbis nem azonnal.
– Tati, te ne akarj engem nevelni… Különben is, ilyen családi autója nincs senkinek.
Ebben Berninek speciel nem volt igaza, mert a feleségem egy szoros családi barátságnak köszönhetően gyerekkorában néhány hónapot az Egyesült Államokban töltött, ahol mindennap egy tízméteres limuzinnal – a „családi” autóval – szállították iskolába.
– Egyébként te ültél már limuzinban? – fűzte tovább a beszélgetés fonalát Berni.
Nekem is volt már szerencsém egyszer-kétszer ilyen bőrüléses, hangulatvilágításos, bárpulttal felszerelt és ingyen – mármint nekem ingyen – italokkal ellátott autóban ülni.
– Igen, meghívtak már engem is néhányszor ilyen limuzinutazásra, nagy élmény volt mindegyik.
– És mi volt a limuzinban?